Gyerünk hógolyózni!

1. nap

MB100 gyorsutazó.

Már pár hete egyszer elindultunk szánkózni a Pádisra, de amikor tetrekészen már az autót melegítettem, kiderült, hogy nincs meg az egyik gyerek személyije... így abból a túrából végül egy Dél-Magyaroszágot átölelő kis kiruccanás kerekedett a Attila Bőthe család társaságában. https://youtu.be/1hIVpPT-pq8

Na, azóta lett új igazolvány, de megtört lelkesedés. Ezen az időjósok borúsága sem segített sokat... Szóval indultunk is meg nem is. Aztán végül a pénteki napot tétlenséggel töltve, szelíd erőszakkal csak sikerült szombat délre autóba imádkozni a bandát.

Irány Románia!

Szeged, Békéscsaba, Sarkad... itt a Penny-ben megálltunk nagy bevásárlássá dúzzaztva az ásványvízvevést.

A méhkeréki határátkelő, jó szakásához híven, gyors és kényelmes átkelést nyújtott. Nagyszalontán vettünk matricát... pedig az ilyen rövid kiruccanásoknál ezt gyakran elfelejtjük, de az utóbbi napokban tele a sajtó, hogy a nyugati autópályaüzemeltetők eladták a kintlévőségeiket behajtó cégeknek, akik 10 évre visszamenőleg el kezdték postázni a fizetési felszólításokat... és tudjuk, hogy ami nyugaton most, az keleten pár év múlva...

Na szóval: Szalonta után már kíváncsian skubiztuk a felhőkből elő-elő tűnő hegycsúcsokat. Igen gyenge hómennyiséget ígértek.

Belényesen megálltunk egy gyógyszertárnál feltankolni a készleteket, mert itt a nem támogatottak is olcsóbbak, mint otthon a támogatottak... Közben elgondolkodtunk, hogy hogyan is tovább, mert az utiterv most is a szokásos volt: mindegy csak úton lenni...

Végül Biharfüred felé kanyarítottam az MB orrát... itt még soha nem voltunk télen ... és közben hosszan hallgathattam, hogy "szólhattál volna, hogy hozzak sílécet is!"

Na mindegy, jó hangulatban faltuk a kilométereket, bár tény: a néhol 12%-os emelkedők simán kikövetelték a kettest is. Autó sehol... mindössze két magyar rendszámos busz jött szemből. Nagy tömegre nem számítottunk. De a célterületen fogadott kihaltság még minket is meglepett. Összesen ha 4-5 emberrel találkoztunk miközben beautóztuk az egész települést, egészen a legvégén található vízesésig. Aztán visszafelé próbáltunk valami parkolóhelyet találni a megállni tilos táblákkal sürűn szegélyezett főúton. Végül beálltunk a sípálya "csak szervezőknek" fenntartott helyére. Veronika bement érdeklődni, hogy maradhatunk-e, esetleg csúszkálhatunk-e a lemenő nap fényében párat...?

Sehol senki...

így maradtunk és csúszkáltunk is kb. egy órát, az egész pálya csak a miénk volt. Egy kóbor kutyán kívül ránk se nézett senki.

Hült az idő, fáradtak a szánkót húzó lábak ... kellene valami jó hely éjszakára. Akár maradhatnánk itt is, vetem fel. De hol pisilne a banda? - ja tényleg... Ha már arrébb állunk, akkor menjünk le a hegyről. Egyrészt lent melegebb van, másrészt, ha éjjel jön valami irdatlan havazás, mi akkor is már lent vagyunk.

Így vissza Belényesre, ahol Meziád felé kanyarodunk, mert ott jól bejáratott szálláshelyünk van már. De útközben néztük az útmenti lehetőségeket, mert ha előbb szálunk meg, akkor másnap kevesebbet kell visszajönni.

Szerencsére a várost elhagyva pár kilométeren belül találtunk egy egykor hatalmas forgalommal bíró - ma elhanyagoltan omladozó - vendéglátó egységet, melynek hatalmas parkolója volt, aminek a belső fele benyúlt a közeli tölgyesbe. Itt álltunk meg.

Mire megvacsoráztunk, megágyaztunk, beüzemeltük a fűtést szépen ránk is sötédett. Sőt ezek nagy részét már lámpafény mellett követtük el. A picurok valami netes csatát nyomtak a háttérben, mi közben megváltottuk a világot ... már senki nem emlékszik, hogy mikor lopta el figyelmünket az álom manó, de most ébredtünk. Fitten és kipihenten... Ja, nem: ők még alszanak... így gondoltam bepötyögöm ezt nektek, hátha felébred valaki, de úgy tűnik túl rövid lett ... kénytelen leszek becsapni az ajtót... véletlen...

 

 

2. nap

A reggeli ébredés bőven súrolta a délelőtti 10 órát. Ilyen az ha pihen az ember... csapkodhattam én az ajtót, ahogy akartam.

Gyors reggeli készítés, persze ahhoz még hideg van, hogy kint főzzünk, tehát maradt a kisasztalon kamionshopos 2.5 kg-os gázégővel bent. Sajnos - mint ahogy azt már számtalanszor kitárgyaltuk... - a PB gáz közel tökéletes égésekor leginkább vízgőz és széndioxid keletkezik... ezért a bent főzés annyira nem ajánlott, ha nincs szagelszívód.

Az autót pár perc múlva az ablakokon kicsapódó pára burkolta sejtelmes homályba. Ezen a résnyire letekert ablakok sem tudtak segíteni. Sokan nem vállalják a benti főzés féltve a kárpitot. Mi kb. 8 éve éljük ezt a dolgot, a kárpiton semmi se látszik... valószínűleg a hidegebb ablakok megfogják a pára nagy részét.

A reggeli sült virsli, tükörtojás, pár darab sült császárszalonna darab, egy kis föltsonka maradék tegnapról, főtt tojás héjából szabadítva, uborka, paprika, paradicsom, retek ... és persze torma. Ki-ki ízlése szerint csipegetve a kínálatból. Az önállóságra készülődő picurok persze nem esznek, amíg szendvicsformát nem ölt a kínálat... de majd kinővik.

Reggeli után irány a Pádis! Végülis ezért jöttünk.

Belényes belvárosát már ismerősként köszöntve hagyjuk el, megemlítve, hogy egyszer bambán bandukolhatnánk a várost kettészelő patak partján ízlésesen elkészített sétányon.

A dévai úton kb. 9 km-rel arrébb az út jobb oldalán terpeszkedő sőrgyárnál lassítunk, mindjárt itt a leágazás Pietrossa felé!

A főútról letérve immár szemből kapjuk a Nagy Bihar hófödte csúcsának monumentális látványát. Szép.

Nagyon régóta járunk ide kikapcsolódni, de mint a jó házasságot, ezt sem lehet megunni... Mindig tartogat meglepetéseket és ha nem csak átrohan az ember az egészen, kipipálva a dolgokat, akkor a legváratlanabb helyekről kaphatja a véget nem éről élményt. Így vagyunk ezzel mi is. Igyekszünk megélni a dolgokat. S ahogy haladunk a korral úgy változik az értékrendünk is. Amit pár éve még észre se vettünk, az most akár órákra is le tudja kötni a figyelmünk... pl. a telefon egyre apróbb betűi stb...

Forgalom szinte semmi. Az utat vastag rétegben borítja a csúszásmentesítésért felelős apró zuzalék... a motorosok imádni fogják. Ahogy egyre magasabbra érünk, úgy váltja fel az avart, előbb apró, majd egyre nagyobb hópamacsok, míg a végén már egybefüggő hótakaró. De a megszokott, több méteres hónak híre sincs. Hiába, igen enyhe telünk volt.

Mindenesetre élvezzük, hogy az utat szegélyező bokrok és fák még pucéran próbálják csak elállni a kíváncsi tekintetek elől a belsejükben rejlő csodák látványát.

Ami nyáron csak zöldbe burkolózott lombtenger, az most meredek, sziklás hegyoldal, melyben a lefelé igyekvő víz váj nevető mintákat. Soha nem látott sziklafal, óriások által egymásra dobált, kidőlt fák, fágyolként elterülő mini vízesések... és a hidegebb sziklákon lassan lecsorgó víz állóvá merevedett, óriási jégcsapok. Hatalmas élmény az átlátható erdőben medvét kutatni... mert ha én medve lennék, tuti, hogy itt élnék ...

Na, felértünk a glavoji elágazáshoz, megálltunk, elő a szánkókat, irány a hegy oldal!

Sajnos a régről ismert meredélyeken itt is ott is elő, elő bukkan egy-egy kőszikla. Kevés a hó, nem takarja el a táj sebeit, nem öltözteti azt szép egységes fehér lepelbe. Csak párat csúsznak a picurok, de nekik sem tetszik, hogy a sziklán szétcsapódó fejet vizualizálva, ne így, ne úgy és lassabban, állj meg... és hasonló órdításoktól zeng a környék.

Átmegyünk a Mócok templomhoz. Ott szép fűves feljárók rémlenek, amikor tüdőt kiköpve mentünk anno felfelé. Talán jobb lesz.

Lomhán indul az MB... a tájat skubizva lassan araszolunk, óvatos jelzéssel előre engedve egy-két mögénk szoruló autóst. Azt már megszoktuk, hogy a román rendszám soha nem köszöni ezt meg, de most leginkább magyarokkal találkozunk - ők sem különbek. Csak szeretném neki jelezni, hogy igazából én úgyis tudok ám menni, hogy leszarom a mögöttem szerencsétlenkedőt... Sőt... akár úgyis, hogy eséje se legyen elmenni mellettem. Értem én, hogy neki rohanni a kell, mert mindjárt elolvad a hó, de akkor is...

Megérkezünk. Az aszfalt végén nagy tábla hirdeti: ne tovább, rossz, járhatatlan az út. Áll itt már pár autó, zömmel magyarok és a meredek hegyoldalon zajlik az élet. Szép, tiszta pálya. Csak iszonyat meredek, alig bírunk felcaplatni, így eszembe sincs lecsúszni, hogy újra jöhessek vissza... Megkérem Verát, hogy a következő körbe hozzon már egy széket (kettőt, kontráz rá Teo) nekem. Hozott... így kényelmesen elhelyezkedve fogalmazhattam meg társadalmi kritikámat, aminek bő termőtalajául szolgált az előttem hömpölygő embersereg. Ezzel most nem fárasztanálak...

Kora délután lejöttünk, ebéd ...

Közben lassú pelyhekben elkezdett a hó is húllni... mesés környezet... Volt egy rövid idő, amikor már csak mi maradtunk a pályán. Hugó bemutatott egy-két nyaktörő lecsúszást is, amikor a leg-legtetejéről indult... oly magasból, hogy lentről látni se lehetett. A félúton (ez volt a szokásos starthely) árván a földből kiálló fatörzs mellett elhaladva, mi lentről mindig szentül láttuk, hogy, na, most veri telibe... na, szóval az idegeink hamar feladták a harcot, menjünk éjszakai szállást keresni.

Lefelé araszolva, az első: nyári gumit a biztonsági tartományban tartva... hallgatva a meg fogunk halni kórust, feldobtam, hogy mi lenne, ha meg sem állnánk hazáig... Hugó jelezte, hogy ő határozottan érezte az előző kanyarban a megcsuszó kerekek sóhajából, hogy ha akarnánk se tudnánk megállni. Csináltam gyors egy vészmegállást, hogy érezzék, vannak itt még tartalékok... majd amikor összeszedték magukat és a lehullott tárgyakat, visszatértünk az eredeti kérdéshez.

És minő kellemes meglepetés: leszavazták a haza utat. Így érkezünk el 18 óra körül Kisszegyesdre, ahol egy kellemes tábortüzezés után bevonulva az autóba, nekiálltunk egy romantikus családi filmnek, amin mi Verával simán elaludtunk...

Most reggel van. Kb. egy órát kerestem térerőt, de végül feladtam. Offline gépelem ezt a sztorit, jól elnyújtva, az olvasó türelmével játszva... de nincs mit tenni: itt még mindig alszik mindenki... 9:40. Már nem bírom tovább...

 

3. nap – Zárszó, ígérem - nem fárasztalak tovább. Most. 

Akit érdekelne az előzmények is, az itt elolvashatja az első és a második napot is! 

Szóval ott hagytuk abba, hogy nem nagyon akaródzott felébredni a bandának. Szerencsére tegnap jól beüdítőztünk, így a feszülő hólyagok szép lassan érvényesültek. Mire mindenki felébred, a nap is magasan járt – pedig ez a völgy nem arról híres, hogy könnyedén hagyja a felkelő nap sugarainak simogatni az itt ébredőket. Szóval ismét tíz óra körül jártunk, mire jártunk… 

A gyerekek lassan felnőnek – igaz, hogy nekünk még mindig ők a picurok, de pl. idén többször is jelezték, hogy a nyuszinak már nem kell az ajándékokat szétszórnia, elég, ha szépen, kulturáltan átadjuk nekik… Hát ez van, így aztán hagytuk, hogy észrevegyék az autót körbe tojó nyuszi nyomait… És indulhatott a tojás vadászat! 

Próbáltuk irányítani a zsákmány összeszedését, mert ugye, aki a kicsit nem érdemli, az a tábla csokit nekem adhatja… De a lényeg: már megszoktuk, hogy az összeszedés után az összesből egy nagy kupacot képezünk, és jöhet az újraosztás! Ezt nagyobb – társadalmi – szinten is el tudnám képzelni.

A gyerekek alig akarták elhinni, hogy most ez lesz a reggeli… - annyira nem hitték el, hogy a végén Veronka csak kénytelen volt valami rendes kaját is rittyenteni, mert ugye éhgyomorra nem eszünk csokit, főleg nem ennyit.

Reggeli közben megvitattuk, hogy hogyan tovább – alig akarták elhinni, hogy haza felé kellene menni, mert nekem ugye holnap munkanap. (Közben beállt mellénk egy magyar rendszámú autó is, melyből 5 lelkes turista szállt ki – és bele is vetették ízibe a Szegyesd völgyi szurdok túrába. Azt biztos mondtam már, vagy ha nem akkor azért átsejlett, hogy kicsit antiszociálisak vagyunk, olyan kis magunknak valók. Minden túránkat meghirdetjük a baráti körben, de valahogy soha nem bánjuk, hogy magunkra maradunk.)

Szóval szép lassan bepakoltunk, a fűtést leszereltük – erre már nem lesz szükség. Csak nagyon apró betűkkel jelzem meg, hogy egy nagyon üres palackkal indultunk el, leginkább azért, hogy végre kifogyjon és lehessen telire cserélni… de nem most, hanem pár héttel ez előtt a két éjszakás Siklósi vár túrás túrára… na, aztán még erre a két hosszú éjszakára… és még mindig van benne. Ez soha nem akar elfogyni.
A kis főző gázunk (ami elvileg 3 kg-os) kibírta a 20 éjszakás görög túrát és azóta is aktívan használva van.

Szóval megindultunk.

A dévai útra kiérve gyors szavazás: jobbra Belényes, vagy balra Arad, a világosi vár stb. Úgy döntöttünk, hogy legyen Belényes – nézzük meg azt a sétányt, ha már tegnap ábrándoztunk róla. 20 km… mire felgyorsultunk, lassíthattunk is. Romániában nem tudom, hogy van-e parkolórendszer, de mi még soha nem találkoztunk fizetésre felszólító táblával.

A városközpont perem álltunk meg, pár perces sétára a hídtól, hadd égjen az a zsír!

A város viszonylag tiszta, rendezett… és a patak partján valóban szépen térkövezett sétány vitt (amit közelebbről megnézve azért látszott már, hogy mintanyomott, színezett beton, de a szándék a fontos!) Közben kicsit utána olvastunk és úgy tűnik, hogy az a patak, az inkább folyó és talán a Fekete-Körös névre hallgat. A partján futó sétány hangulatos volt és kellően kihalt, hogy bejöjjön nekünk… 

A főhídon átkelve láttuk, hogy pár száz méterrel arrébb van egy függő híd, amin majd újra át tudunk kelni és akkor mind a két parton végig sétálhatunk… A függő hidat elérve kisebb családi vita kerekedett, hogy a túloldal az túl árnyékos, így a lányok inkább maradnának ezen az oldalon… Mi, a kemény legények viszont bátran nekivágtunk a kissé imbolygó hídnak. Büszke mosolyunk azért nem tartott túl sokáig, amikor is szembesültünk, hogy a túlvégén nem tudunk lejönni a hídról, mert az még folytatódott volna tovább – gondolom egy lejáróban végződve, de a szembepart tulajdonosa egy lemez kerítést húzott fel, amivel konkréten elvágta az utat előttünk. Farok behúzva kullogtunk a lányok után.

Itt futottunk bele a helyi tűzoltókba, akik a felesleges vizet engedték épp a folyóba. A túlsó partot mosó vízsugár alatt átvágva kellemes párafelhő hűtötte felhevült testünket – szerencsére csak az enyémet, mert a többiek alapban fázósak. De nekem valóban jól esett – össze is kacsintottunk a srácokkal, hogy nincs szükség a csap elzárására.

Visszafelé jövet át akartunk menni a főhíd alatt, de megint a szokásos román félmegoldások: a sétány a híd alatt váratlan hirtelenséggel ér véget, aki kört akar sétálni az kénytelen valahol visszább felmenni a főútra, átkelni azon és újra lemenni a sétányra… Szeretjük a félmegoldásokat.  Így tettünk.

Közben átkeltünk a főhídon is, hogy a másik oldalról kezdjük a túlsó ág bejárását. A híd közepén jártunk, amikor izgalommal átitatott gyerek hangokra lettem figyelmes… Ott van, az az. Mondtam én, hogy ott van – Vegyük ki! Odakoncentráltam a figyelmemet és valóban: a hídtól nem messze a folyó közepén egy pillangó késen csillant meg a nap fénye. Vegyük ki! Ugye kivesszük apa? – mondja Hugó. Dehogy vesszük, nem égetjük itt magunkat – mondja Vera… Már miért égetnénk? – kérdem én… és amúgy is, mióta érdekel, hogy ki, mit szól az akármihez is? Dohogok… megyünk tovább… Ha találunk egy boltot veszünk valami hosszú zsinórt, mágnes meg úgyis van a kocsiba…  De persze nem találtunk.

Ellenben megleltük a város piacterét, ahol úgy eltöltöttünk egy órát, hogy szinte észre sem vettük. Szeretjük a piacokat. Szeretünk bóvlikra alkudozni és csak kicsit szokott zavarni, ha átráznak bennünket. Nekik is meg kell élni valamiből… ugye… Végül nem vettünk semmit (bár a gyerekek jelezték, hogy anya elköltötte az összes lejét… - én ugye leragadtam a műszaki sornál.)

Mire visszaértünk a kocsihoz, kellőképpen elfáradtunk. Indulás! Nem mentünk túl sokat. Ha le tudok parkolni valahol a híd közelébe, azért csak horgásznék egyet. És ezt akarták az Istenek: nagyon csábítóan hívogatott egy akkora szabad hely, ahová az MB is kényelmesen elfér. Beálltam. A csomagtartóban a mágnest keresve, belegabalyodtam az elősátor cövekeit és KÖTELEIT tartalmazó kis zsákba. Opsz… - meg vagyunk mentve. Hugóval mentünk horgászni, a lányok nem vállaltak minket. Nem akarom fényezni magam, de elsőre és csont nélkül. Hugóval madarat lehetett volna fogatni, megvan a bicska! (Persze tavaly már vetetett velünk egyet, de ugye ez más… - gyakorló bicska mindkettő, életlen, nem veszélyes, csak mutatványozásra jó).

Most már tényleg nincs mese: délután 2 óra, kezdhetünk kicsit igyekezni, mert a végén még sötétben érünk haza – főleg, ha az idefelé már megtapasztalt Tinka-Tenke nyomvonalán megyünk, mert ott most nagy-nagy aszfalt felszedések, felújítások vannak, hosszú-hosszú lezárásokkal. Ezért most egy letérővel előbb mentünk le a dévai útról, a Körös partján igyekeztünk Szalonta irányába.

A határon max. 10 perc volt a várakozás. A magyar szakaszt már kicsit gyorsabban teljesítettük, mert itthon kevesebb a település, az éles kanyar. Végül bő 600 km lett a túra, a gyorsabb tempó miatt 9,7-es fogyasztással ez kb. egy tank üzemanyagot jelentett.

Itthon kiszereltem a fűtést, erre már csak az év végén lesz újra szükség, kiszedtük az ágyat is és elmentünk egy fuvar ingyen bazaltkockáért… Tudom-tudom ez nem szerves része a túrának, de az MB sokoldalúságához hozzátartozik ez a kép is. Amióta MB-vel járok, az utánfutót még műszakira sem viszem el.

 

2