HCC HÓ 2012

Ha van valakinek (legyen!!) kedve írhatna egy kis élménybeszámolót erről a túráról! Kérem küldje el az rhz kukac freemail.hu-ra. Akár képeket is... akár word dokumentumban összerakva... Köszi!

TibiÉrdről szerint:

Ilyen volt a 2012-es évzáró gurulás tibierdrol szerint:

Nagyon vártam ezt a napot. Már vagy egy hónapja szét volt borítva a motorom mert minden más fontosabb volt nála, de az utolsó pillanatban csak sikerült összerakni.
Taki két nappal a túra előtt hívott hogy nagyon sokan leszünk, átküldi a tervezett nyomvonalat, vezessem a csapat lassabbik felét. Gondoltam ez nem okozhat problémát, csak lesznek páran akik még nálam is lassabbak. Na ebben lehet hogy tévedtem, a nagy karácsonyi kalóriabevitel és heverészés után valahogy nehezen ment a ritmusváltás, nem éreztem motivációt a száguldozásra :o)

Imi kicsit korábban jött át hozzánk a megbeszéltnél, és a noszogatásának hála tele tankkal és _időben_!! érkeztünk meg a rajthoz. Jól átfagytunk az úton, aztán az egy órás ácsorgás alatt csak súlyosbodott a helyzet. Közben legalább jót beszélgettük, végignéztük a motorokat és örültünk az egyre erősödő napsütésnek.

Indulás után nem sokkal az egyik srác elég csúnyát esett. Amikor odaértünk éppen végtagszámlálást tartottak és a motort állították fel. Szerencsére a motoros és a motor is járóképes maradt, ami a szanaszét térdelt tankot elnézve nem kis szerencse volt.
Közben feltűnt, hogy Imi eltűnt. Az utánunk jövők mondták, hogy egy nagy pocsolyánál elesett, beszakadt alatta a jég és nyakig vizes lett. Szerencsére a földutakon poroszkálva hamar melegünk lett, nem fagyott meg.
Elég jól járhatók voltak az utak, kényelmes tempóban pöfögtünk, amikor egyszer csak szembe jöttek páran, jobbra meg vagy húsz motor kavargott össze-vissza. Mivel Taki elfelejtett a túra elején a többieknek szólni hogy a sárga mellényes gyereknél van track így mindenki ment a saját feje, meg a mindenfelé vezető nyomok után. A helyzetet bonyolította, hogy Taki, és a sor eleje nem pontosan a tervezett nyomon ment, hanem egy kicsit elkószált róla. Végül néhányan tovább indultunk a tracken, aztán elérve a következő találkozási pontot láttuk hogy se motoros, se nyom sehol. Ekkor ért utol minket Taki, és a csapat eleje. Tényleg igaz, hogy utolsókból lesznek az elsők :o)
Innen a lődomb felé mentünk, már kellemesen felolvadt és laza homokon.
Először egy kisebbet estem, aztán egy nagyobbat, úgyhogy a dombhoz érve már nem is nagyon akartam többet homokon menni, főleg nem olyan meredeken, meg amúgy is el voltam foglalva a sisak és a plexi közé szorult fűszálak kitakarításával. Megbeszéltük, hogy mintha fiatalodott volna az elmúlt évekhez képest a géppark, meg hogy melyik motor milyen jó és kinek mi tetszik, aztán amikor már épp fázni kezdtem akkor Taki motorra pattant és elindult a sor elejével.
Maradtam a végén, hogy a leszakadók is tudják merre kell menni. Nem sokára már csak öten-hatan maradtunk, zártam a sort, egyszer csak egy lezárt sorompóhoz vezetett minket a track, nyomok meg sehol. Itt aztán sarkon fordultunk, elindultunk visszafelé, benézegetve minden elágazásba hogy vannak-e nyomok. Végül megtaláltuk a helyesnek vélt utat, de addigra ketten maradtunk Imivel. Elindultunk a következő találkozó pont felé. Volt egy jó hullámos rész, aztán sima erdei úton érkeztünk meg a gps-en megjelölt helyre. Ott aztán nem volt se nyom, se motoros. Néztük az órát, néztük a GPS-t és úgy döntöttünk hogy van elég időnk, motorozunk egy jót a környéken, megpróbáljuk torony iránt elérni az ebéd helyét. Nagyon szép erdei utakon előbb majdnem egy teljes kört mentünk, aztán benne egy kisebb hurkot, de végül sikerült úgy bemenni a sűrűbe hogy az "EBÉD" pont felé sehogy se tudtunk tovább haladni. Ez az útkeresős rész tetszett nekem a legjobban. Szusszantunk és fényképeztünk egyet, aztán - mivel kezdett szorítani az idő - visszamentünk a jól járható utakra és úgy mentünk el Takiékhoz.

A társaság nagyja már ott volt. Mi is megebédeltünk, aztán tele hassal olyan jól ültem a padon a napsütésben, hogy nem is értettem miért ugrál fel mindenki, miért nem élvezik kicsit a helyzetet. Itt még beszélgettünk egy kicsit, aztán elbúcsúztunk és mindenki indult haza.
Miután a Taki vezette csapat is elindult vissza a starthelyre mi is beindítottuk a motorokat Imivel és hazaindultunk. A második kereszteződésnél aztán szembe jött a Taki vezette különítmény lemaradt - és helyes utat kereső - vége, később pedig Taki és Sada jöttek szembe, de akkor már ők is nyilván hazafelé tartottak. Dabas-Sári felé az út délutánra felolvadt és sáros lett, de érdekes módon a Heidenau K60-nal is élveztem rajta a csúszkálást. A sárban evickélés közben még Boci viharzott el mellettünk, aztán Dabas-Sárin ittam egy kávét. Itt jegyezném meg, hogy volt aki termoszban forró teát hozott a túrára, szóval van még hová fejleszteni a téli motoros felszerelést.

Iminek már nem volt kedve átázott ruhában a hidegben, sötétben földutazni tovább Pest felé, úgyhogy felöltöztünk amennyire lehetett és aszfalton mentünk haza.

Jól sikerült túra volt, ha rajtam múlik legközelebb is ott leszek.

Sziasztok!

Tibi (Érdről)

Reni szerint:

HCC Hó kicsit másként

Az őszi Moped Rallyról, ahova nagy lelkesen készültünk (inkább elméletben, mint gyakorlatban) alig, hogy hazatérve és az izomláztól kissé mozgáskorlátozottan hallottam először arról Petitől, hogy van más Taki féle rendezvény is, méghozzá dec. 29-én a HCC Hó. Olyan hatással volt számomra a Rally, - ahol iszonyatosan elfáradtam, GPS hiányában rengetegszer eltévedtünk, így összesen 230 kilométert motoroztunk a rajttól a célig, két lelkes és türelmes kísérőmmel Petivel és Csucsuval, - hogy egyből rávágtam, "menjünk"!

Igazából tavasz óta, amikor először ültem a Derbi nyergébe, kb 8x volt lehetőségem tanulgatni a motoros erdőjárást, mert a két kis gyerkőc felügyeletét ritkán tudtuk megoldani. De a lelkesedés meg volt. A Rally és az évzáró között sikerült egyszer még elmennünk pár órára. Az edzés ezzel letudva. :D

Már december eleje óta az időjárás-jelentéseket lestük, hogy mégis mire számítsunk. A hidegtől nem tartottam annyira (utólag már nem így gondolom), mert még a gyerekek születése előtt télen is robogóval jártam át dolgozni a szomszédos településekre, tehát, majd jól beöltözök... gondoltam. A jég és a hó inkább okozott aggodalmat bennem, hiszen nem volt alkalmam kipróbálni még soha. De hát a terep robogózást sem próbáltam soha, mégis hazaértem a Rallyról, nem??? :)

Az időjárás nekem kedvezett, gondoltam, mikor a hét közepén láttam, hogy csapadék nem, "csak" fagy lesz. Egy gyenge -2-őt ígérve hitegettek a meteUrológusok.

Dec. 29.

A gyerekfelügyelet leszervezve, a motorok Peti jóvoltából felkészítve, bepakolva a kocsiba. (Bár eredetileg egy 125-ös Suzuki DR-lett felkészítve, de nem mertem vele elindulni a túrán, mert csak egyszer volt alkalmam kipróbálni, és nem éreztem úgy, hogy elbírnék vele)

- Hú de hűvöskés az idő...

Úgy beszéltük meg Petivel, hogy mi kocsival a célba megyünk, mert hogy ha nagyon elfáradok, ne kelljen kaja után újra visszaülnöm a motorra.

Majd reggel amikor Takiék terepen megközelítik a rajtot, mi is indulunk aszfalton.

Így is lett. Tripla ruha, vastag kesztyű, maszk, stb... Elindultunk.

Nem jutottunk túl messzire. Kb. egy kilométer múlva félre kellett állnunk, mert a lassú, 50-60-as tempó ellenére úgy éreztük, fagy úr késsel szeleteli a homlokunkat. Én megkaptam Peti táskájában rejlő összes maszkot, így rajtam 3 rétegben tornyosult, ő pedig sapkát húzott a sisak alá, jól bele tolva a szemébe. Aztán azért kellett megállnunk, mert a plexire ráfagyott a pára, úgy, hogy már az utat sem láttam. Ha felhúztam, az arcom fagyott, ha lehúztam, nem láttam. Így a következő kényszermegállónál egy szűk csíkot kapartam a jégben, és azon keresztül próbáltam bemérni, mégis merre megy az út. Még jó, hogy nem volt túl nagy forgalom. Azt, hogy Peti hogy bírta ki szó nélkül mindezt a nyitott sisakjában plexi nélkül egy maszkban, máig nem érem. Még a szemüvegét is oda adta nekem. A 3. megállásom után bedacoltam, hogy nem vagyok hajlandó többet félreállni Dabas Sári előtt. Hiába a vastag kesztyű, egy idő után úgy éreztem, hogy 8 ujjam lefagyott. El kezdtem folyamatosan mozgatni, mintha zongoráznék, majd ugyan ezt tettem a lábammal is. Alig vártam, hogy végre a gyülekezőhöz érjünk.

A templomot keresve belefutottunk egy rendőrautóba, ami, ki tudja miért 15-tel gurult előttünk. Jobbnak láttuk, másik irányba kanyarodni, mielőtt kitalálnak valamit, miért is tudnának megállítani.

Aztán megláttuk az első pár motorost, nyomukba szegődtünk és végre megálltunk a Templomnál.

Itt ismerőst még nem találtunk, de egyszer csak megjelent Csucsu, a Moped Rallys csapattárs aki előre mondta, hogy most nem fog jönni, mert lebetegedett, lázas. Annyira szeretett volna részt venni, hogy reggel Halásztelken beült a kocsiba, eljött a rajthoz, hogy legalább lássa miből marad ki.

Hogy felmelegítsem átfagyott "mindenemet" szolid ugrálásba kezdtem, gondolom vicces látványt nyújthattam, majd ösztönzésemre a fiúkkal kerestünk egy kocsmát, (hiszen ahol templom van ott ivónak is kell lennie... :) egy meleg kávét és egy mosdót remélve.

Ezután átgurultunk a rajthoz.

A nap meghozta azt a kis meleget, hogy az indulást már csak 1 maszkban kezdtem, szemüveg nélkül, mert hogy folyamatosan lepárásodott, ami a terepen nem nagy előny. Kicsit izgultam. Nagyon. De ezt csak én tudom. :) Hát mégis csak rengeteg edzett férfi, erősek, gyorsak, tapasztaltak... majd meglátjuk, valahogy csak lesz. (Hát nőknek nem szerveznek ilyen bulit, talán mert nincs kinek.)

Elindult a csapat eleje. Mire észbe kaptunk, már a fele motoros elhúzott. Peti szólt, hogy induljunk mi is, mert nagyon lemaradunk. (Tud valamit :D )

Na hajrá. A föld még jeges, a sár kemény, de úgy húztak el mellettem a motorok, hogy szinte én féltem helyettük. Alig tettünk meg pár száz métert, az egyik versenyzőt éppen segítették ki a többiek a jeges vízből, amiben felfrissülés képen megmártózott. Brrr...

Tovább gurulva, óvatosan, hiszen otthon két apróság vár haza, próbáltam lavírozni a fagyott nyomvályúk között, mikor egy vagány motoros tűnt fel a visszapillantóban. Sorra előzte le a mögöttem haladókat, majd végül engem is balról, majd egy nagy pocsolyát akart kikerülni jobból, keresztbe vágott az úton. Ez annyira nem tetszett a makacs, jeges, fagyott barázdáknak, és megmutatták, hogy ki az úr a mezőn. Szegény akkorát esett, hogy az út széli bokrok állították meg. Megálltunk. Peti segített neki felkelni, jól beütötte a fejét, de hála Istennek nagy baja nem lett. A motorja sem úszta meg sértetlenül. Peti intett, hogy én mehetek tovább, majd utolér. Persze, ő is csak miattam vesz ilyen nyugot tempót. Ilyenkor kicsit sajnálom, hiszen tízen éves kora óta motorozik, és biztos gyorsabban vinné a lendület, ha nem rám vigyázna.

Na szóval kicsit megfontoltabban, tovább indultam.

Azokon a szakaszokon, ahol többen elfértünk egymás mellett, folyamatosan a visszapillantót lestem, hogy mikor ki előz, és honnan. Direkt ezért szereltettem fel Petivel, hiszen amikor ketten motorozunk, ő megy elől, hogy mutassa az utat, a veszélyeket, a lehetőségeket. Akkor nincs tükröm. De itt gondoltam jó, ha látom a többieket, mert a Rallyn is volt, hogy úgy előztek meg, hirtelen megijesztett, hogy egyszer csak mellettem termett valaki.

Ott, ahol egy sávon haladtunk, kicsit zavarban voltam... mekkora sort tartok fel magam mögött... mint a szőke nő, vagy a vasárnapi sofőrök. De ha mindenkit előre engedek, akkor pár perc és eltűnik a banda. Mi meg kereshetjük a nyomokat indián módjára, mint a Moped Rallyn. Úgyhogy maradtam a helyemen. Volt egy két nehéz terep, ahol magam sem gondoltam volna, hogy fel merek menni, de mikor rám került a sor, muszáj volt neki húzni, hiszen mindenki rám vár... :) Persze nekem ott volt a "mentőcsapat", ha elakadtam, elfáradtam, Peti segített.

Aztán kezdett a brigád csapatokra válni, és mi is összeverődtünk páran. A srácok hősiesen bevártak engem, ha oda is húztak neki, minden kereszteződésben egy valaki megállt, hogy tudjam merre kanyarodjak. Ha mély homok jött, mindig volt valaki, aki megmutatta, merre kerülhetek.

Innen is köszönöm mindenkinek a segítséget!!!

Attól függetlenül, hogy én jóval lassabb tempót nyomtam, mint a csapat eleje, mindig utolértük az épp pihenőket. (Persze, mert megvártak... :DDD) Csakhogy mire mi megérkeztünk, ők már kipihenték magukat, így rövidesen indultunk tovább. Nekem meg már földig lógott a nyelvem. :)

Sajnos a legtutibb részeken senki nem állt meg fényképezni, vagy videózni, gondolom mindenki örült, hogy lendületből végig megy rajta, így nem tudok itthon bizonyítékot felmutatni, hogy na ezt is megcsináltam. :D

A cél előtt kis csapatunk megint elvesztette a nyomokat. Mire megtaláltuk, addigra 2x végig mentünk egy kis fenyvesen, ahol nemes egyszerűséggel eldőltem, szinte állásból egy fatörzs miatt, mert már nem bírtam megtartani, elfogyott a szusz. Akkor ott mondtuk a srácoknak, hogy én pihizek, menjenek nyugodtan.

És pihentem. Legalább 5 percet. Jót tett.

Újra nyeregbe, immár kettesben és irány a nyomok után. Csakhamar megtaláltuk a Taki domb szélén álló budit, ami a Rallyról már ismerős volt. (Gondolom csak nekem, mert a fiúk máshogy is megoldják :) Megdöbbenve tapasztaltuk, hogy a betonozott szaletli nincs sehol. Aztán újra a földet fürkészve elindultunk tovább. Szembe velünk jött pár srác, akik már hazafelé tartottak, lelkesen intettek nekünk, mi vissza. - Jó irányba megyünk! :)

Egyszer csak kiértünk a fák közül, és ott a ház, ott a kocsi, itt a CÉL!

Lekászálódtam a motorról, kitámasztottam, megnéztem, stabil-e és éppen vettem le a sisakot, amikor az én kis motorom úgy gondolta ő is megérdemli a pihenést... ;)

Mégsem volt stabil. :)

A vendéglátás szuper volt, a kaja nagyon finom. Köszönjük!

Ennek ellenére én már alig vártam, hogy beüljünk a kocsiba és irány haza.

Szégyen-e vagy nem, de én nagyon elfáradtam és ...nagyon jól esett!

Hát ilyen volt a 2012-es HCC Hó a gyengébbik (lánc)nem szemével. :)

Reni

Ilyenkor csak Petit sajnálom,aki tizen éves kora óta motorozik, és őt biztos jobban vinné a lendület, ha nem rám vigyázna.

Taki kedvéért, ahogyan én láttam...

Már régen szemezgettem ezekkel a HCC Hó túrákkal. Szép szokás, jó terep, és jó társaság jellemzi ezeket az évbúcsúztató összeröffenéseket. Több ízben elhatároztam, hogy na, most aztán idén tényleg elmegyek, de ezért vagy azért, valahogy mégsem alakult így. Van valami homályos emlékem arról, hogy egyszer, sok éve mégis eljutottam lábon a startpontig, de mivel annyira hideg volt, hogy az emlék is belém fagyott, azon kívül, hogy a szempilláimon összefagyott könnytől nem tudtam szemem kinyitni egyéb emlékem nem sok maradt. Akkor nem vállaltam a túrát, hanem inkább hazajöttem, de már ebben sem vagyok biztos, lehet hogy csak álmodtam... :)

Lényeg az, hogy idén minden összejönni látszott. Az idő is kibírhatónak tűnt, a csapat is elviselhető létszámúnak ígérkezett, egyszóval most vagy soha!

(Itt engedjetek meg egy kis kitérőt! Rólam annyit érdemes tudni, hogy irtózom a nagy létszámú terepmotorozásoktól. Akinek van ilyen jellegű rutinja az tudja miért, akinek nem, az majd megérti ha meglesz a megfelelő tapasztalat. A motorozzon én voltam a nyolcadik regisztráló. Néha odanéztem, hogyan alakul a létszám, és amikor húsznál is több ember regisztrált kissé gondolkodóba estem, hogy valóban akarom-e ezt a kört vagy sem. Mivel azonban Takit valamilyen számomra is érthetetlen okból igen kedvelem, ráadásul ennek a menetnek az apropója nem kifejezetten az endurózás, hanem egy jó hangulatban eltöltött, zabálással megfűszerezett évadzáró terepröfögés volt, hát egy életem-egy halálom, úgy döntöttem lesz ami lesz, megyek.)

A régi, belém fagyott emlék még hatással volt rám annyira, hogy tudjam, Takinak igaza van, amikor azt mondja, hogy ezen a guruláson nem a túra teljesítése a feladat, hanem a startpontig való, majd a haza jutás. Nagy szerencsémre Laci barátom és állandó sporttársam hasonlóképpen látta ezt a helyzetet, és szállító jármű igénybevételével gondolta megközelíteni a start helyszínét. A járműbe pedig én is elfértem motorostul. Eddig jó! Nem szaporítom tovább a szót, végül minden jól alakult. Hajnali kelés, némi bejgli és kávé magamhoz vétele után, Lacus hétkor begördült a házunk elé. Bedobtuk a kecskét és irány Dabas-Sári. Igen hamar oda is értünk, lévén üresek voltak az utak, hiszen ki az a kretén aki ilyenkor nem alszik ugyebár... Mint nagy rémületemre kiderült, igen sokan... Először csak mi ketten voltunk a templom melletti kis parkolóban, de utána egyre-másra kezdtek begördülni az autós szerelvények, majd a kisebb-nagyobb motoros csapatok. Ekkor ismét eszembe jutott, hogy esetleg mégis lehet, hogy másfelé is mehetnénk páran, de végül rálegyintettem magamban, és a „lesz ami lesz” felfogásban megközelítve a témát, beletörődtem a megváltoztathatatlanba. Bevallom, ebben azért kicsit segített a remek ebéd ígérete is, ami be is váltotta a hozzá fűzött reményeimet :) Tehát lepakoltuk a szettet, kicsit paroláztunk a közben befutott ismerősökkel, majd elérkezni látva az indulás idejét beindítottuk a gépeket. Először Lacus röffentette be a DR-t, hiszen annak kellett egy kis járatás, hogy elérje az üzemi hőfokot. Én ráérősen szemléltem a körülöttünk kialakult csapatot és azon filóztam, hogy ajjaj, leszünk tán harmincan is, hogyan fog egy ekkora stáb együtt haladni erdőn-mezőn probléma mentesen? Na mindegy, megint jött a lesz ami lesz. Végül én is úgy döntöttem, hogy itt az idő elindulni így beindítottam az eddig mindössze 5 üzemórát teljesített, még bejáratós Husaberg TE 300 típusú gépsárkányom. Ahogyan egy új motortól elvárható, pöcc-röff, egy rúgásra már ketyegett is a technika. Úgy 10 másodpercig. Majd leállt. Én csak sóhajtottam egyet és rárúgtam újra. Semmi. Rúgtam újra. Semmi. Újra és újra, de az eredmény azonos volt. Ekkor kezdtem kicsit hülyén érezni magam. Láttam, hogy Lacus értetlenkedve néz, én is elég bután néztem magam elé. A technika rendesen bekarburálva, csap nyitva, benzin tökig, mi a rák van??? Kicsit odébb evickéltem, ne má', hogy mindenki rajtam röhögjön, majd megint próbálkoztam az indítással. Persze se kép se hang. Zsír! Toltuk, indítóztunk, rúgtuk, kuka. Végül egy segítőkész kolléga odagurult mellénk és megkérdezte, tud-e segíteni. „Hát ha tudsz adni szerszámot akkor igen”- válaszoltam, hiszen konkrétan semmivel nem készültem műszaki hibák esetére. Álmomban sem gondoltam, hogy ilyen előfordulhat ezzel a géppel. A srác adott egy állítható kulcsot, ezzel kiszedtem a gyertyát. Jó dzsuvás volt. Pucova, majd vissza. Indítás, eredmény azonos, se kép se hang. Fain! Közben befutott Rudi barátunk, hasonló technikával, így megerősödve a szellemi háttér területén, összedugtuk a buksinkat, hogy mi lehet a probléma gyökere. Gyertya megint ki, alaposabb vizsgálat, Rudi egy kis drót darabbal úgy kiganézta, ahogy csak lehetett. Mielőtt visszatettük, megnéztük van-e szikra. Volt. Mindenhol, csak ott nem, ahol lennie kellet volna. Verte oldalt szépen, de a végén, a két pólus között nyente. Klassz! A kerámia megrepedt a jó NGK gyertyán és ettől a hajam is égnek állt, mint mezőn a szép gyertyán. Honnan szerezzünk másik gyertyát? Ez volt a kérdés! Hihetetlen szerencsémre befutott ekkor Taro barátom és az endurózással mostanság ismerkedő, ám igen ügyes, Koppány nevű sráca, aki egy YZ 125 zweitakt nyergében kívánta abszolválni a napi megmérettetést. És, mint rutinos 2T rájder, készült tarcsi gyertyával is zűr esetére. Taro már több ízben bizonyította nagylelkűségét, és ezt most sem rejtette véka alá. Azonnal felajánlotta a pótcuccot, amit én hálásan el is fogadtam. Gyertya be, indítás, és láss csodát, a Husa azonnal víg pöförészésbe kezdett. No, ez már döfi, uccu Takiék után! Igen hamar be is értük a tájban lassan kúszó stábot. Először néhány motorost, majd előttük lassan csordogáló terepjárókat pillantottunk meg. Anyám, ezt nem hiszem el – gondoltam – de megint jött a lesz ami lesz téma, és elfogadva a tényeket elkezdtünk felzárkózni az elejéhez, kikerülve a lassan poroszkáló utóvédet. Valamiért felötlött bennem Mao hosszú menetelése, amiben ugyan nem vettem részt, de ilyesminek képzeltem. Végeláthatatlan csapat kúszik előre a tájban, se eleje se vége, csak a sok kínai (itt bukóban:) No mindegy, ugye lesz ami lesz. Egyszer csak megláttam Takit, aki egy domboldalon állva rögzítette a sok kínait, ahogy érkeznek a pihenő ponthoz. Elhaladtam én is előtte majd vissza kanyarodtam hozzá, hogy végre a tiszteletem tegyem nála. Baráti ölelés után visszakoztam társaimhoz és vártuk az indulást. Ez be is következett, a csapat elég szétszórtan, de megindult ismét. Mentünk mi is. Egy elágazáshoz érve tanácstalanul toporgó kis csapatba botlottunk. Vajon merre tovább? Én lendületben lévén elindultam egyenesen, hátha nátha... Mentem kicsit de mivel semmi nyomot vagy egyéb jelét nem láttam előttem haladó motorosoknak, visszatértem a kiinduló pontra. Javasoltam, hogy várjunk, hiszen elvileg vissza kellene, hogy jöjjenek értünk a vezetők, de senki nem törődött az okosságommal, mindenki össze-vissza szédelgett minden irányban. Eddigre befutott a hátvéd is, így vagy 25-30 pali szédelgett le-fel minden irányban. Sokan megindultak egy pont felé, de volt köztünk egy srác (talán Tibi érdről) aki azt állította, hogy képben van, mivel Taki megadta neki a konkrét track-et. Oké, akkor vezess! Mentünk hát utána. Hamarosan kiderült, hogy ez a track nem az a track, de nagy baj nem volt, én is jártam már párszor erre, nagyon nem tudunk eltévedni. Elértünk végül egy aszfalt utat ahol én már tökéletesen képben voltam. Tudtam, hogy Taki ezt a részt fixen nem fogja kihagyni, a kérdés csak az, hogy előttük vagyunk-e vagy mögöttük? Mivel friss nyomok nem voltak, úgy gondoltam, hogy előttük. Kicsit szórakoztunk is egy kis homokbánya-szerű képződményben, majd megpróbáltam rábeszélni a stábot, hogy menjünk tovább a közeli, Taki által egészen biztosan hosszabb pihenőnek tervezett dombig. Ám ekkor befutottak Takiék is. Hipp-hipp-hurrá! Mindenki boldog volt, egyesült a csapat. Kis pihenő, majd tovább. A cél valóban a domb, amelyet ezzel a hellyel, egy dögös, csupa bucka, mély homokos „út” kötött össze. Ezen mindenki tudása és vérmérséklete szerint rongyolt végig, majd megérkeztünk a dombhoz amit én lőtérnek nevezek pedig nyilvánvalóan nem az, de mindegy. Itt a lelkesebbek azonnal nekiláttak le-fel haladni, elkápráztatva a nagyközönséget akik úgy 90%-ban inkább csak nézegették a történéseket. Kicsit én is próbálgattam az új vasat, hogy mégis merre hány méter ilyen helyen, míg egyszer csak megindult a csapat. Indultam volna magam is, de Lacus sehol. Tomi barátunk elment utánanézni, hátha valami zűr van. Vártam-vártam de Tomi se jön. Na, faja, ez olyan, mint a kisgömböc gondoltam, de én nem parázok, megyek megnézem én is. Így is lett. Tomit nem találtam, de Lacust észrevettem, ahogy egy feljáróban félúton elakadva gépészkedik a szuzival. Odasuhantam, majd felajánlottam a segítségem látva, hogy inkább hanyatt jön, mint homlok. Le is hoztuk a DR-t, mire befut Tomek. Aszongya Ő nem is látta Lacust. Ha nem hát nem. Indulnánk is tovább, de most Taroék nem jönnek. Vissza. Koppány vasa az YZ rakoncátlankodik. Éppen úgy, ahogyan az enyém tette az induláskor. A különbség talán annyi, hogy a kis krossz yami tankja is majd tök üres. Csupa jó hír... Gyertya ki, próba. A képlet hasonló, valószínűleg gyertya gond van. Klassz! A tartalék gyertya meg a Husában... Taro nagyvonalú, Koppány talán valamivel kevésbé az arckifejezéséből ítélve, de szerencsémre még Taro hordja a gatyát a családban, és mivel – mint mondottam volt Ő igen nagyvonalú – nem követeli vissza a pótalkatrészt szerény felajánlásom ellenére sem. Köszöntem szépen! Végül előkerült Lacus kis puttonyából egy már sokat látott spanifer jellegű képződmény, amely segítségével Taro elvontatta a srácát a közeli aszfaltút irányába. Mi mehettünk így tovább terepen, de eddigre úgy elhagyott bennünket a csapat, hogy alig volt reményünk rájuk lelni. Egy ideig tudtuk követni a nyomaikat, de a fagyott talaj sajnos hamarosan megtréfált bennünket és nyomukat vesztettük. Mit volt mit tenni, mentünk amerre helyesnek véltük az irányt. Egy aszfaltútra kiérve egy kiskorú és egy bőven nagykorú khömmm...hölggyel találkoztunk, akik az út mellett várakoztak valamire vagy valakire. Kedvesek voltak és elárulták, hogy Ladánybene balra van úgy 5 kilcsire. Szuper! Mentünk tovább. Végül hamar el is értük a falut, ahol a centrumban lévő kocsmánál iszogató népek hamar útba is igazítottak a Taki porta felé. Hiba nélkül el is értük, de ott semmi jele nem volt sem mozgásnak sem bármiféle életnek, így úgy döntöttünk, hogy kicsit körbenézünk a környéken míg befut a csapat. Mentünk kicsit majd tettem egy próbát a telefonommal Takit keresve. Fel is vette és mondta, hogy éppen most kezdenek kajálni. Ajaj, nehogy lemaradjunk! Mondtam, hogy oké, Tomi képben van hol a cím, megyünk mi is. Mentünk is vissza a házhoz. Ahol egy árva lélek sem volt... Tomi megvonta a vállát és mondta, hogy pedig Ő már volt itt és akkor ez volt a cél. Mindegy. Hívtam megint Takit és mondtam, hogy benéztük a címet. Megkaptuk az útbaigazítást és néhány perc múlva meg is érkeztünk a tuti címre. Már javában folyt a habzsi-dőzsi, mi is gyorsan nekiláttunk magunkhoz venni a megfelelő mennyiségű kalóriát. Isteni volt a forró leves kenyérkével, majd a csodás rántott pipi hegyek rizibizivel. Volt piros bambi, ződ bambi, meg fehér bambi kinek mire volt gusztusa. Mondhatom jól bezabáltam, és ha tehetném, örökös befizető kosztos lennék a Taki portán. Bagóért királyi kiszolgálás, le a kalappal! Na, miután degeszre zabáltuk magunkat, lassan rákészültünk a haza útra. A csapat java része elindult erre-arra, de Taki megígérte, hogy visszavisz bennünket egy kis rendes motorozás során majd a startpontig. Ezt mi igen lelkesen és hálásan fogadtuk hiszen hogyan is lehetne jobb vége egy ilyen napnak, mint egy szuper, gondmentes veretéssel a kocsiig? El is indultunk heten. Taki előzőleg előre bocsátotta, hogy most nem szarakodás lesz, hanem menés, így aki lemarad az ne várja, hogy vissza mennek érte, oldja meg egyedül. Ehhez is tartottuk magunkat, mindenki csak előre nézett. Ennek eredményeképpen az első megállónál meglepve tapasztaltuk, hogy a hét fős stáb öt főre apadt. Gábor és Tomi elveszett. Taki próbálta hívni Gábort, de ez nem járt eredménnyel, így öten folytattuk. Szuper kis endurózásban volt részünk innen, amíg visszaértünk egy pontig ahonnan már szinte lehetetlen volt elrontani az utat. Itt Taki és egy társunk búcsút vett tőlünk, majd hárman, Boci, Lacus és jómagam folytattuk az utat az autók irányába. Alig mentünk egy keveset, amikor is az elöl haladó Boci letért az útról balra, egyenesen a sztyeppének. Összenéztünk Lacussal, de elfogadtuk, hogy valószínűleg Boci tud valamit amit mi nem, így utána. Ekkor én már bőven tartalékon mentem, nem is bántam annyira, hogy esetleg van egy rövidebb út is a célig. Ahogy haladtunk előre egyre gyanúsabbá vált a téma, mondom magamban, tuti, hogy tré az irány, de Boci csak ment-ment rendületlenül. Végül megállt, mert elértünk egy földutat. Én mondtam neki, hogy szerintem menjünk jobbra, de Ő erősködött, hogy nem-nem, balra kell menni, emlékszik hogy reggel erről jöttünk. Én csak annyit mondtam erre, hogy bár lenne igaza, de annak ellenére, hogy nem így gondoltam elfogadtam az állítását. Mentünk tehát balra. Az út véget ért, és belefutott egy hepehupás, csupa rumpli mezőbe. Itt már fixen tudtam, hogy én még életemben nem jártam itt, nemhogy ma délelőtt, de Boci csak ment rendületlenül. Nádas következett, majd egy vízér és Boci eltűnt. Mentünk még egy kicsit Lacussal, majd meguntam és megálltam. Mondtam Lacusnak, hogy részemről itt a vége, fordulok és vissza amerről jöttünk ha jön Boci ha nem. Lacusban kicsit több volt a szolidaritás, mert várakozó álláspontra helyezkedett, hátha előkerül az elcsatangolt Boci. Igaza is lett. Hamarosan meghallottuk a Boci - féle DR hangját, majd nemsokára elő is bukkant a susnyásból a gép és lovasa. Mondom neki, hogy mi a helyzet, mi megyünk vissza. Bólintott és elnézést kérve Ő is vissza indult. Alig mentünk úgy ötven métert mikor kiváltott ismét balra a nyomból, mi utána. Kiértünk egy tisztásra amit körbevett a nád. Boci próbálkozott de csupa reménytelen zsákutca volt a lehetőségek tárháza. Végül eluntam és úgy döntöttem kézbe veszem az irányítást. Pontosan tudtam, hogy ennél jóval többet jöttünk a vízér partján, emlékeztem arra is, hogy mi volt azon a ponton szemben ahol elértük a vizet. Tehát visszamentem a vízpartra és követni kezdtem az elhagyott nyomot. Lacus és Boci utánam. Rövidesen megtaláltam azt a pontot, ahol beváltottunk ide és ott kikanyarodva sikeresen ki is találtam oda ahonnan jöttünk. Innen már egyszerű volt visszatalálni az útra és a helyes irányt követve hamar el is értük a valójában helyes, reggel követett utat. Én mentem itt elöl amikor egy rendes gázt húzva behörgött a motor. Na mondom, szuper! Annyi a takonynak és igen. Még párszáz méter és a gép megállt. Elbúcsúztunk Bocitól, mondtam ne várjon ránk, ez van, majd megoldjuk valahogy Lacussal. Boci elhúzott mi pedig felkötöttük a dokira a szép Husát és a reggel még fagyott, ám azóta kiengedett, szottyadt mocsárrá változott földúton, nagy nehezen kievickéltünk az aszfalt útig. Innen már csak pár kilométer volt az autó amit sikeresen el is értünk. Itt találkoztunk még az éppen indulni készülő Gáborral, akivel élményeinket kicserélve jót dumáltunk, majd mindenki haza. Nos, én így éltem meg ezt a napot, amelynek a legelejét és a legvégét kivéve, egy igazán jól sikerült motorozással és évadzáróval lettem gazdagabb, hála Takinak és a családjának, akik a nem kevésbé élmény-teli ebédről gondoskodtak számunkra. Ezúton is köszönök mindent, remélem jövőre is részese lehetek ennek a történetnek. Köszi Taki!

Taki szerint

Ismét sikerült egy hótlan HCC HÓ-t szerveznünk… De hát az időjárást nem tudjuk befolyásolni, az évet meg illik évvégén búcsúzatni. Így aztán fájó szívvel néztük, ahogy karácsony környékén szép lassan levetkőzte szép fehér bundáját a táj. A célterületen egy kanyi hó sem maradt.

Na, mindegy – azért a túrát megtartjuk.

Jómagam már péntek délbe elindultam Szegedről Ladánybenére. Két lelkes kísérőm is akadt Regál és barátja személyében. Az utunk szerelésekkel fűszerezve egészen kalandosra sikerült.

Másnap reggel már hajnali 6-kor fent voltunk és próbáltuk a Napot is minél magasabbra tolni az égbolton – nem sok sikerrel. Elsőként Taróék futottak be a szüleim házához, ami a tervezett túra céljaként szerepelt (de egy jó páran úgy döntöttünk, hogy inkább innen indulunk és majd ide is térünk vissza). Aztán megjött Péter és Renáta, majd begördült Sada is. Megérkezett Janer az MZ-vel és utolsóként befutottak ESS-ék is egy jól megrakott utánfutóval.

Gyorsan pakoltunk és kezdtünk készülődni, mert úgy terveztük, hogy a starthoz már terepen megyünk fel. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján körülbelül 7 óra tájt el kellett (volna) indulnunk, ahhoz, hogy időben a starthoz érjünk.

Persze ember tervez isten végez… Valahogy nem akartak elindulni a motorok. Hideg volt.

Előbb Koppány 2T (YZ125) yamaháját toltuk (akarom mondani, tolta) be… majd a fater wr450-ét próbáltuk életre kelteni. Az akkumulátort pikk-pakk sikerült lemeríteni, majd a rugdosás során a drájvert is kifektettünk… Aztán Tarnónak eszébe jutott, hogy mi lenne, ha kinyitnánk a benzincsapot. Így már sokkal egyszerűbb volt az indítás, bár a lemerült aksi miatt azért még mindig keményen meg kellett küzdeni.

Közben a háttérben megbúvó Sada is vérre menő küzdelembe kezdett a 800-as DR Big-gel, beindítási szándékkal… Végül a Passátról megbikázva azt is sikerült életre kelteni.

Ekkor ESS-ék egyik Dr-je makacsolta meg magát, de pár száz méter autós vontatással ezt is sikerült jobb belátásra bírni.

Nekivágtunk.

Elég jól haladtunk, de reggeli zimankó miatt azért nem vittük túlzásba. Így is miden nagyobb gyorsítással az arcunk jéggé fagyását kockáztattuk. Kisebb megállókkal tarkítva célirányosan haladtunk. Magam sem értem, hogy hogyan csináltuk, de bizony a félórás indulási hátrányt úgy ledolgoztuk, hogy bizony a starhoz elsőként, a kiírt időtől egy bő félórával korábban érkeztünk meg.

Már-már arra gondoltam, hogy a nagyon hideg (hó az nem volt, de a -6°C azért adott rendesen) miatt többen meghátráltak. Aztán szép lassan elkezdtek szállingózni az elvetemültek… és csak jöttek-jöttek… 53 főig számoltam, aztán már úgyis mindegy alapon abba hagytam. Ennyi embert képtelenség egybetartani. Főleg nem terepen és főleg nem olyan terepen, amelyen én szerettem volna haladni.

Valahogy híre ment ennek a túrának a környék motorosai, terepjárósai körébe is és jöttek ők is szép számmal.

Persze itt is akadtak a motorok elindítása területén kisebb problémák. Például Zsore vadonatúj mocijában elrepedt a gyújtó gyertya kerámiája és bizony oldalra adta a szikrát. Szerencsére Taróéknál volt tartalék – jó szívvel odaadták, amit később meg is bántak… A szegedi csapattal érkező Bence Dr350-ne is csak autós húzásra indult… Így aztán a 9 órás indulást szépen átraktam 9:30-ra, addig is jókat beszélgettünk – végül is ismerkedős túrának hirdettem. Akkor ismerkedjünk…

Ellenben 9:30-kor már egy percet sem vártunk. Indultunk… A lemaradókat Taróra bíztam – valahogy hozza utánunk őket. Szép lassan haladtunk, vigyázva arra, hogy a későn ébredőknek is legyen idejük motorra pattani… Aztán kicsit fokoztuk a tempót, de mindig a jó ízlés határain belül maradva.

Az első bevárós megállónál már egybe volt a csapat. Itt lehetett kicsit bohóckodni. Boci kis dr250-en furcsa hangokat kezdett magából adni egy nagyobb ugratás után. A zaj a blokkból jött és nagyon nem volt egészséges. Indulnunk kellett… ő meg valahogy megpróbál visszamenni.

A következő megállóig át kellett vágni a katonai lőtéren. Persze azért megpróbáltunk a szélén maradni – nem akartunk célbábúvá válni. Elég hamar letértünk a járt útról és kicsit endurós módra kezdtünk haladni – toronyiránt.

Itt kisebb problémák azért akadtak, mert néha a csapat hátulja nem vett észre minket… erre utánuk eredtünk, de közben ők észrevették, hogy túlmentek és elmentek oda, ahol az előbb voltunk… de mi már utánuk voltunk, mire ők elkezdtek jönni utánunk, akik utánuk mentünk – de mivel mi utánuk mentünk így mi is elkezdtünk magunk után menni… és így kezdetét vette egy végtelenített körforgás... Amiből végül is egy erdő irányába kitörtünk, aki jön az jön – nem tudok egyszerre mindenhol ott lenni.

Az erdőzés jól sikeredett – szépen tömött sorokban jöttek a többiek is.

Beérve a második megállóhoz csak lassítottunk. Mivel ez közvetlen az aszfaltút mellett volt és nem akartunk túl nagy feltűnést kelteni így már mentünk is tovább a harmadik megállóhoz. A több mint 50 motor nagyon szépen és hosszan kígyózva tört utat magának a tájon. Gondoljátok végig, ha mindenki csak 10m-t foglal el, követési távolsággal együtt, akkor is minimum fél kilométeres sorról beszélhetünk… Mire az eleje megérkezett már-már a hátulja is elindult…

A lődombnál tartottunk egy bő félórás szünetet, aminek a szép felfutások mellett még annyi előnye is lett, hogy az elmúlt pár kilométer alatt különböző okokból leszakadozók sikeresen beértek minket. Hihetetlen, hogy milyen irányokból érkeztünk meg… De azért a legtöbben a főcsapáson jöttünk. Valahol itt ért utol minket Boci is, aki végül szétszedte a blokkot és kiszedte a csörgő alkatrész – így berúgókar nélkül, de működőképes géppel simán le tudta követni a nyomainkat.

Egy kis bozótharccal tarkított erdőzést követőn meglovagoltuk az erdőirtásnál összetolt tuskók alkotta hepehupákat majd szép lassan az ebédet jelentő irányba állítottuk az első kerekeket.

Megérkezve lepakoltunk és a gőzölgő gulyás leves előtt tömött sorokat képeztünk. Az elsők már-már a második fogásnál tartottak, mire befutott a vége is… De azért szép lassan mindenki megérkezett. Taró egy 6m-es kábel végén húzta a gyertyahiánnyal küszködő fiát… és közben Zsorét áldotta…

Az egyik Dr800-as big is futón érkezett meg – valami vezérlés problémája akadt. Ellenben számomra teljesen meglepő módon, a többség saját lábán és bizony a kijelölt úton érkezett meg.

A jó hangulatú ebéd után megköszöntük a szervezést, a rész vételt, kívántunk egymásnak sokat és szépet és mindenki megpróbált valahogy haza evickélni.

Mi egy kicsit szűkebb csapattal indultunk visszafelé. Egész úton jól haladtunk csak egyszer kényszerültünk fejet hajtani a kiskunsági borovicskás sűrű tüskéi előtt. Ettől eltekintve jól haladtunk. A startól kb. 4-5 km-re magukra hagytuk Bociékat – innen már nem lehet eltévedni (erre azért ők rácáfoltak) alapon és mi is elindultunk Sadával vissza Benére a kocsihoz.

Természtesen nem teljesen ugyanazon a nyomon és természtesen mi is bekavartunk egy kicsit, vagyis nem kavartunk, csak már évek óta nem motoroztam a környéken így sikerült belefutnunk egy rakás sorompóba, amiket tiszteletbe tartva szép köröket rajtholtunk a gps térképére. Még motort is cseréltünk, hogy ne legyen olyan unalmas az út… Megint megállapítottam, hogy a BiG nagyon nehéz, de meglepően kezes gép.

Visszaérve pakoltunk és húztunk egészen Szegedig.

Szép volt, jó volt… nekem nagyon bejött.

Köszönöm mindenkinek, hogy megjelent és hogy kellő türelemmel végig fehér emberhez méltón viselkedett – köszönet és B.Ú.É.K!