VISSZA A FŐOLDALRA

Bálnatúra


Előkészületek, előzmények

Aki a konkrét motorozásról szeretne olvasni, az ezt a részt akár ugorhatja is.

Idén kénytelen vagyok itt kezdeni a beszámolót, mert voltak… már mint előkészületek.

Mint köztudott évről-évre két nyilvános és nyitott endurós túrát hirdetett meg a www.takacsek.hu oldal. Ennek az az oka, hogy mint minden jobb terepező csapat, így mi is szívesebben járunk a már jól összeszokott bandával. Az ilyen túrákon készült videók és beszámolók közzétételekor nagyon sokan jelezték, hogy szívesen kipróbálnák magukat a hegyekben. Na, ezen évi két alakalommal nekik szeretnénk lehetőséget biztosítani, hogy ne csak az ujjuk kopjon a billentyűzeten, hanem a krosszcsízmájuk talpa a lábtartón…

Mivel mi is két féle (igazából három, de a triált még nagyon zártan kezeljük) motorral szoktunk hegyezni, így nem is volt kérdéses, hogy a nyitott túrák meghirdetésénél is figyelnünk kell arra, hogy lehetőséget tudjunk biztosítani a szöcskéknek (130 kg alatti endurók, kifejezetten könnyű) és a bálnáknak (130 kg feletti, jóval nehezebb) enduróknak is.

Az első ilyen túránkon megpróbáltuk a két csoportot egyszerre indítani, de külön-külön nyomvonalon végig vezetni. Sajnos ez nem igen jött össze. Idén végre nekem is sikerült beszereznem egy Suzuki Dr650RSe-t (aminek az adatait itt olvashatod) az ő 195 kg-os összsúlyával úgy ítéltem meg, hogy elfoglalhatom a helyemet, immár a bálnás csapat élén is. (A szöcskés guruláson már túl vagyunk, az ottani eseményekről itt olvashatsz többet.)


 

A meghirdetett eseményre kellő számban jelentkeztek is, de sajnálattal vettem tudomásul, hogy leginkább az ismerősök. Illetve olyanok, akik már ilyen vagy olyan guruláson, de már többször is túráztak velünk. Így aktív reklám hadjáratba kezdtem, aminek az volt a célja, hogy ezen túrák létrejöttének eredeti céljának megfelelően megpróbáljak egy-két eddig számunkra ismeretlen, netán-tán totál kezdő nagy enduróst is elcsábítani. És bizony itt követtem el eddigi pályafutásom egyik legnagyobb hibáját. Ugyanis abból az alapjaiban hibás feltételezésből indultam ki, hogy a nagy endurósok csak azért nem használják „rendeltetésszerűen” gépeiket, mert arra nincs lehetőségük.

De nem. Kb. két hetes (a végén már vérre menő vitatkozás után) kénytelen vagyok elfogadni, hogy a nagyendurósok többsége teljesen elégedett azzal az aszfalton túrázgatós, extrém esetben földes útra is legurulós (jaj, de össze ne karcoljam a motoromat) szinttel, amit eddig is űzött. Eszébe se jutna ennél többet vállalni – ellenben az ilyen helyzetekben készült videókat, élménybeszámolókat előszeretettel véleményezi.

Hadd ne részletezzem, az én szívemnek az ő nagy bánatát, amikor is a két hetes aktív kampánnyal végül sikerült odáig eljutnom, hogy a jelentkezők száma, nem hogy növekedett volna, hanem bizony elkezdett csökkeni… (bár még így sem sikerült elérnünk az ideális maximum 10 fős létszámot!) Ha valakit ez a rész jobban érdekel, keressen meg privátban – nagyon szívesen beszélgetek az emberi butaságról, a bizalom teljes hiányáról, az olvasni tudás művészetének kerüléséről és úgy általában az önértékelési problémákkal küszködők elferdült világképéről.

De persze azért kellemes élmények is értek: például Mati, aki a bejáráson kicsit megzúzta a bokáját, gondolkodás nélkül csomagolt erre a túrára is. Vagy Manóúr, aki az indulás előtt 6 nappal törte el a hüvelyujját csak hossza beszélgetéssel lehetett inkább a gyógyulást elősegítő maradásra bírni. És akkor még nem is beszéltünk Taróról, aki sípcsonttörése utáni lábadozását már annyira nem bírta ágyhoz, székhez és mankóhoz kötve, benzinbűz és motor hang nélkül elképzelni, hogy végül felajánlotta, hogy elkísérne minket egy Mitchubishi L200 fedélzetén, cipelve a csomagjaink egy jelentős részét is. És persze kénytelen vagyok itt megemlíteni Lipkalát is, aki a szöcsketúra viszontagságai ellenére (vagy épp azért…) döntött úgy, hogy eljön és megmutatja, hogy milyen egy segítőkész szöcske a sok bálna közt…

Az eddigiektől eltérően hadd soroljam fel név szerint a túrán végül is résztvevőket, a hősöket:

Bakk Viktor – Honda XR650R (145 kg)
Kuka – Honda Transalp 650 (220 kg)
Lipkala – Yamah WR 250 (134 kg)
Mati – Suzuki DR650RS (184 kg)
Mistral – Yamaha XTZ 660 (200 kg)
Monster – Yamaha XTZ 750 (240 kg)
Nahm – Yamaha XT (190 kg)
Regál – Honda XR650R (145 kg + túratank)
Ronya – Honda XR400 (136 kg + túratank)
Szattis – Yamaha XTZ 660 (200 kg)
Taki – Suzuki DR650RSE (195 kg)
Taro és Koppány – Mitchubishi L200 (1820 kg)

Már itt a legelején szeretném letisztázni, hogy minden túratagnak köszönet és hála a kifejezetten fegyelmezett viselkedésért, a türelemért, a segítőkészségért, azért hogy végig képesek voltunk csapatként működni, és hogy még az utolsó nap is simán megúsztam épp bőrrel a motordöntögetésektől hemzsegő gurulást. Minden elismerésem az Tietek!


 

Első nap – a hárdos bevezető

Kora reggel futott össze a banda a nagylaki határátkelő túloldalán, ahová még a makói Tenerés csapat is tiszteletét tette egy kis érzékeny búcsúintés erejéig – úgy voltak vele: biztos, ami biztos: lehet, hogy most látjuk őket utoljára… ;)

A kifelé vivő aszfaltos szakaszt stabil 90-es utazóval hamar magunk alá gyűrtük, még az itt-ott útakadályt képező autósok sem igazán tudtak zavarba hozni minket: távolban révedő tekintettel mi már csak a hegyeket láttuk.

Az előzetesen közzé tett itinerben felsorolt időpontokat (amiket azért elég nagy tűréssel határoztam meg) próbáltuk tartani, hiszen a végső célunk azért mégis a Bihar alatti sátorhely elérés volt.

A világosi várhoz felrongyolva leálltam videózni, vajon hogyan teljesíti ezt a nem is túl könnyű szakaszt az L200. A csapatot meg előre küldtem nézelődni. Taró még csak most kezdte bemutatni a terepjárónak, hogy miért is tervezték bele a 4x4-et, a diffizárat és egyéb nyalánkságokat. Az egész kocsin látszott, hogy még szokatlan neki ez a környezet, de megfelelő unszolásra már-már kezdett belejönni…

Felérve a vár alá, izgatottan vetkőző emberek serege fogadott. Gondoltam én is beállok a strandra igyekvők közé, de aztán kiderült, hogy nem erről van szó. Mindössze a reggeli hűvös és az aszfalton tanúsított nagyobb sebességünk miatt igényelt motoros szerkó bizonyult melegnek a kaptatón felfelé. Átkerültek Taró kocsijába a még feleslegesnek bizonyult csomagok egy része és már-már el is indultam volna, amikor kiderült, hogy Monster tényleg felment a várhoz kipróbálni az ő hárd enduróját (a rekord súlyával vezető XTZ750-t). Gyorsan a nyomába eredtem tudva, hogy a vár körüli ösvények még a tényleges szöcskéknek is tartogatnak meglepetéseket.

Az első meglepetés természetesen engem ért, amikor is sehol nem találtam. Már épp visszafordultam, amikor meghallottam a várból előtörő iszonyat hangokat. Nem kockáztattam, gyalog közelítettem meg a hang forrását. Persze csak óvatosan araszoltam a meredek várdombon valami terepgumi szaggatta nyomot követve, figyelve arra, hogy nehogy a nyakamba zúduljon egy nagyobb szikla vagy tehén. Végül csak ráakadtam Mosterre, aki a triálmotorjaink által már jól kitaposott meredély egy jelenetős részét maga mögé utasítva épp egy sziklafalon próbálta felugrasztani a 250 kg-ot. Nem kellett sokáig unszolni, hogy inkább fordítsuk meg a triálgépet és menjünk vissza a többiekhez, akik eddigre nagy valószínűséggel már jó kistrandolták magukat.

A Siriától Gyorokra vivő erdei út nem tartogatott különösebb meglepetéseket. Ezt olyan ráhangoló, beszoktató szakasznak szántam. Persze a sok motor által kavart porban azért nem is olyan egyszerű terelgetni a bálnákat.

Az első aszfaltutas kereszteződésben érzékeny búcsút vettünk Tarótól, aki elment Lipovára, hogy ott találkozzon a kicsit megkésve utánunk rongyoló (de a startra már oda nem érő) Viktorral. Mi meg lelkesen vetettük bele magunkat a sűrűbe. Mivel végig elől mentem így különösebb részletességgel nem tudok beszámolni az eseményekről. A nagy pór miatt csak arra figyeltünk, hogy betartsuk a csapatban motorozás szabályait, hogy jól tudjuk haladni, így lényegében én csak a mögöttem motorozó 1-2 emberrel találkoztam plusz néha feltünt Monster is köztünk. Hol innen, hol onnan… hol ép kézvédővel, hol töröttel… Szóval biztos, hogy történtek dolgok az edőben, de hogy mik? Hát én azt nem tudhatom… Mindenesetre Kuka is mesélt valami alu kézvédőről ami valahogy rámart az első fékkarjára ezáltal téve nehezebbé a haladását…

A lényeg a lényeg: kb. félórás késéssel értünk el Gyorok határába, ahol is emiatt – mindenki legnagyobb örömére – gyorsan kislisszoltunk aszfaltra így egy minimálisat levágtuk az aznapi offroad szakaszból, ellenben időben érkeztünk be Lipovára.

A kis tankkal rendelkező Lipkala tankolt, üdvözöltük Viktort, kicsit tájékozódtunk a csapat egészségi állapota iránt és már döngettünk a vár alatt, az erdők irányába mutató aszfaltcsíkon. Az erdős, murvás szakaszok nagyon feküdtek a csapatnak – így kezdték nagyon élvezni a gurulást. Ez tarthatatlan – mi szenvedni jöttünk! Gyorsan visszafordítottuk Tarót, megadva neki a következő randi pontos helyét és máris letértünk az útról be egy patakmederbe. Aki soha nem csinált még ilyet annak magyarázhatom ennek a szépségeit, akinek meg már volt hozzá szerencséje annak meg nem koptatom feleslegesen a billentyűzetet. ;) Mindenki nagyon élvezte! Még a motorok is örömmel vetették bele magukat a kiszáradt mederbe, olyan lelkesen és probléma mentesen mentünk rajta végig, hogy még Joci is elfelejtett elesni azon a helyen, ahol eddig mindig.

Na, de minden jónak vége szakad egyszer. Így mi is kénytelenek voltunk elhagyni a medred – egy éles jobbossal kaptattunk fel a meder partját alkotó partoldalra. Na, ez már megakasztotta kissé a társaságot. Mondjuk csak addig, amíg észre nem vették, hogy én szándékosan a nehezebb nyomra próbáltam terelni őket. Persze, ahogy észrevették a fák közt megbújó utat, már könnyebb dolguk akadt. A part tetején kicsit megpihentünk, kifújtuk magunkat és már indultunk is.

A nagy por miatt kicsit szétszakadozva, de azért a kanyarokban be-be várva a mögöttünk jövőket. Regál szólt Kukának, hogy őt ne várja be a kanyarokba, mert ugye akkor túl közel kerülnek egymáshoz és így újra nagy lesz a pór… szóval neki van fajintos GPS-e és a bejáráson is ott volt. Szóval menjen Kuka nyugodtan tovább, majd ő és Monster szépen jönnek a legvégén – lemaradva, de kicsit tempósabban. Így esett, hogy miközben mi küzdöttünk az előttünk álló nagyon kellemes endurós nyomvonallal Regálék elvesztek. Amikor ez az egyik nagyobb kereszteződésben való teljes csapatösszevárásnál nekem is feltűnt, elindultam megkeresni őket…

Véres fejekre, leszakadt végtagokra számítottam. Nagyobb tempót menni ezen a csiki-csuki nyomvonalon pont egy XTZ 750-nel… ej-ej… Persze előtte láttam, hogy Monster nagyon jól bánik a tuning futómű miatt már-már kezesnek is mondható gépszörnnyel, de a 240 kg az pont 240 kg… Szóval egyre borúlátóbban rótam a kilométereket visszafelé, de sehol senki. Végül elértem az előző patakmedret is. Dudálgattam kicsit, majd magukra hagytam az elveszőket. Nagy baj nem lehet – hiszen saját lábon távoztak. Regál ismeri a szabályokat – elveszés esetén az utolsó közös pontnál várakozik… Amúgy meg van neki jól működő GPS-es és a bejáráson is ott volt… - mi baj lehet? ;)

Vissza és gó!

A kényelmes turista utat kénytelenek foltunk egy fakihordásra használt régebbi – hát útnak azért nem nevezném… – nyomra cserélni, ahol is előbb az utunkat lezáró, kidőlt fát kellett kikerülnünk. Majd a gerincről lekanyarodó, meredek, eső által mély vályúval tarkított csapást kellett követnünk, hogy elérhessük a következő murvás szakaszt.

A meredélyen utánam leereszkedő szöcskéknek ez nem igazán okozott gondot – csak itt is megjegyezném, hogy nem véletlen vettük szét a két csapatot. Ami a szöcskének triviális, az a bálnának még akár végzetes is lehet. Biztos ti is játszottatok már elemmel… és a 220-szal? Mert ugye az oroszlán is macska, csak egy kicsit nagyobbacska… érted már Ronya? ;)

Mati a bejáráson itt ütötte meg a bokáját, így a hagyományokhoz híven most is elfektette a nagy DR-t, mert neki itt esett jól… aztán kicsit frusztrálva, inkább leszállva kísérte le a motort. Ezen belelkesülve Szattis is úgy döntött, hogy inkább gyalog. De a szöcskék simán rábeszélték, hogy nem gáz – simán le lehet itt gurulni… ja-ja… De azért mondhatták volna, hogy ők keréken gondolták és nem a motor oldalán. ;) Szattisnak különben ez volt az első komolyabb túrája, hiszen még a motort is csak egy féléve vette – most kezdtek összemelegedni. És mint ahogy az egy két gyerekes családapától ez elvárható, Attila teljesen képben volt: egy tartósabb kapcsolat nem működhet jól úgy, hogy a résztvevők soha nem fekszenek le egymással.

És szépen jöttünk sorba. Ki így, ki úgy… de végül mind lent voltunk.

Kukának is próbáltuk elmagyarázni, hogy a Hondát tervező mérnökök nem véletlen tették a motorja aljára a kerekeket – higgye el, hogy azon sokkal hatékonyabban lehet haladni, mint az ülésen és a kormányon… azért neki csak ki kellett próbálnia, hogy a Transalp vajon milyen haladási tempóra képes fejjel lefelé. Persze mi azért nem nagyon csodálkoztunk azon, hogy semmilyenre. Megállt is kész. Amikor Kuka is belátta, hogy meddő volt az a biztonságosabb haladás irányába tett kísérlete, segítettünk neki újra a megfelelő pozíció felvételére és már is lent volt ő is. Persze, így utólag már tényleg kénytelen vagyok elfogadni, hogy amikor a lejtő alján az alu kézvédőjét egyengettük újra, akkor lehet, hogy nem is volt olyan őszinte a mosoly az arcán?? Na, de akkor minek kell itt kísérletezgetni? ;)

Persze a rutinosabbak simán beálltak a víz vájta vályúba és esélyük sem volt az eldőlésre, hiszen két oldalról kellően ki voltak támasztva. Akik nem így tettek, azok a part oldalon kockáztatták a lefelé gurulás közben a vályúba való becsúszást (Ugye Ronya – most már nekem is rémlik valami…). Mindenesetre úgy megnéztem volna, hogy Regál és Monster hogyan jöttek itt le, mert Regál nem arról híres, hogy a féket is használja – Monster meg gondolom szemrebbenés nélkül megy utána. ;)

Kiérve a múrvás részre ismét szépen leszakadoztunk és példás rendbe haladtunk az első szilvafáig. Ott egy kicsit fogyasztottunk, majd irány Nádas. Aztán a Mistrálnak járhatatlannak mondott patakmeder, majd az általam is járhatatlannak titulált patakból kitörés. De az előző kilométerek alatt már kellő rutinnal bíró bálnás banda úgy húzott el mellettem felfelé, hogy még a kamerát sem sikerült elővennem és máris ott duruzsolt az egész csapat a dombtetőn. Vagyis mégsem, mert azért a rekord tömeggel megáldott Transalpot nem olyan egyszerű ám rábeszélni egy 45°-os, avaros, gallyas, nyomvályús feljáró leküzdésére. Szerencsére Kuka se ma jött le a falvédőről, bár az utóbbi időbe már nem igen motorozik (de vajon miért??) – szóval egész közel jutott a tetejéhez, így csak pár méterre igényelte a segítséget, amit a lelkes ifjak által meg is kapott. Közben, mi (a vének… és járni is alig tudók) lelegeltük a környező szedrest. Épp idénybe érkeztünk.

Innentől már tényleg nem történt semmi említésre méltó dolog egészen Gurahotig, ahol Taróék már kicsit elálmosodva vártak ránk. Tankolás, beszélgetés, iszogatás – persze csak módjával, mert még előttünk áll egy 40 km-es szakasz, aminek a nehézségi szintje már lehetővé tette, hogy a terepjáró is velünk tartson.

Egészen jól haladtunk egészen addig, amíg az utunkat nem keresztezte egy kidőlt fenyőfa. A motorokkal még csak-csak átbújtunk volna valahogy alatta, de az L200 túl magas és széles volt hozzá. Így kénytelenek voltunk feldarabolni és eltakarítani… Nagyon jól esik ezt így leírni többes számba, de azért a balta végére csak egy embert tudtunk felcsatlakoztatni és ez esetünkben az önkéntes és a fák gyilkosa: ször Lipkala lett. Ezek után a szemet gyönyörködtető felvidéki víznyelős részen vágtunk át, a főben megbúvó szekrénnyi kövek kerülgetése közben, majd egy kis eredőjárás következett minimális eltévedéssel fűszerezve, ami zamatos megforduláshoz vezetett. Valahol itt Szattis megnyomta az XTZ hűtőjét, ami megnyomta a hűtőventillátor peremét, ami megakasztotta a ventillátort, amitől nem lett hűtés, amitől Szattisnak rossz kedve lett, amitől mi sem lettünk boldogabbak, amitől nekem gyorsan indulhatnékom támadt, mielőtt még összeesne a banda. ;)

Szóval kicsit kalandosan, de végülis töretlenül érkeztünk le az aszfaltra, ahol irányba vettük a táborhelyet (közben valahol megkaptuk Regál SMS-ét is (mert ő tudja, hogy vész esetén nem telefon, hanem SMS), amiben leírta, hogy no para – irányba vannak ők is…)

A felújítás alatt álló dévai úton többször is megakasztott minket egy-egy piros lámpa, de mivel mi endurókkal voltunk, így nem kellett túl sokat gondolkodni, hogy a másfél méteres, hatalmas kövekkel kirakott útpadkán legurulva (esve?), az út mellett is lehet motorozni. Végül az utolsó pirosnál csak megálltam – itt már padka sem volt.

- Nem hittem, hogy megállsz – jön mellém Viktor.
- Nincs patka, csak fal, nem tudunk kitérni, ha jön valaki… - rebegem neki.
- Szerintem ez két sávos…
- Ja! ;) Gó….

A boltnál jól bevásároltunk és meg sem álltunk a táborhelyig, ahol is már türelmesen várt minket … senki. Szóval megérkeztünk, lepakolás, sátorállítás… Ez nem is volt olyan túl egyszerű, mert egy tehén aláaknázta a legjobb részt, de azért végül mindenki talált a kedvére való helyet.

Tábortűzrakás, miccs sütögetés – Mati irányításával. Közben ki-ki megejtette az aktuális karbantartást. Szattis kedve is visszatért, amikor lebontva a tenere oldalát kiderült, hogy egyszerű hajtogatással orvosolható a probléma… mondjuk ebben az elfogyasztott lélekerősítőnek is lehetett némi szerepe. Közben megérkezett Regál és a hulla fáradt Monster is – jót motoroztak. ;)

Szóval kezdett a hangulat a tetőfokára hágni, amikor is befutott Mistrál is Szegedről, így gyorsan nyugovóra tértünk…

Áh, ne higgyetek nekem – nem így volt. Mert a miccs sütés elégé elhúzódott és amúgy is túlméreteztük, tehát nagyon sokáig fent voltunk, beszélgettünk, sztorizgattunk… és persze fogyasztottunk. Aztán minket fagyasztottak…


Első nap összefoglaló videója:

 

 


 

Második nap – egy igazi túranap

A tegnap esti kicsit későbbi lefekvés ellenére már hajnali 5:30-kor különböző, ember által keltett zajokra ébredtem. Hosszasan gondolkodtam, hogy kimenjek-e csendre inteni a zajongókat, de inkább visszabújtam a jó meleg hálózsákomba és próbáltam újra kizárni a külvilágot és elaludni. Minden igyekezetem ellenére, 6 után csak nem bírtam tovább.

Kimászva a kuckómból először a hajnali hideg vágott mellbe – majdnem vissza is szédültem, aztán a látvány, hogy egyesek már bizony a sátrukat is lebontották… Érdeklődésemre büszkén mutatták, hogy bizony már 7 óra lesz pár perc múlva és ugye tegnap én mondtam elalvás előtt, hogy valahol 7 körül fogunk indulni. Tehát bizony – a többség nagyon szépen elaludt. Közben megnéztem: kint bizony 13°C körül járt a hőmérséklet. Megpendítettem, hogy fent a Pádison ettől valószínűleg egy 5 fokkal valószínűleg kevesebb lesz

Felhívtam a figyelmüket, hogy máskor hagyják otthon az ultra okos telefonjaikat és minket meg hagyjanak aludni, mert bizony mentségükre legyen mondva, de ezek a modern (alapvetően hülyéknek készült) kütyük bizony se szó, se beszéd maguktól álltak át a helyi időzónára és így bizony egy órával többet mutattak, mint kellett volna. Mi ugyanis ezért a párnapért soha meg sem próbáltunk átállni a helyi időzónára, hiszen elég zártan vagyunk, és úgyis megyünk haza nem sokára… Szóval így reggel elég sok időnk maradt a készülődésre, beszélgetésre. Oly annyira beleéltem magam az időmilliomos szerepébe, hogy bizony majdnem lekéstem az indulást. De végül azért csak sikerült odaérnem… ;)

A Nagy Biharra felvivő út elég eseménytelenül telt.  Igazából – mint már ezt sokszor, sok helyen elmondtam/leírtam/elmutogattam – ez a szombati nap egy nagyon laza, kellemes gurulás lesz. Szinte semmilyen kihívást nem tartogat és bármilyen motorral teljesíthető. (Azt csak zárójelben jegyezem meg, hogy természetesen már megint megkaptam, hogy: „Hát persze…”, meg „Hiszi a piszi…” csak tudnám, hogy ezek az emberek miért nem mondják tisztán a szemembe, hogy hazugnak tartanak, egy szavamat sem hiszik… - de akkor mit hisznek?? – na nem húzom magam. Ellenben a nap unalmasnak, eseménytelennek indult és bizony ilyen is lett… Egyáltalán leírjam?? ;))

Szóval simán értük el a Biharra felvivő, eddigi útjaink során mindig nagy kihívást jelentő köves feljárót. Amivel természetesen azért a bátrabbak bepróbálkoztak. Nem mondom, hogy kimagasló eredményeket értünk el. Igazából én sem nagyon erőltettem, mert a bal lábammal még nem igen tudtam kitámasztani – de azért a visszafordulás, meghátrálás előtt azért megvártuk, hogy mindenki legalább egyszer talajmintát vegyen kormányvéggel. Különösebb kár nélkül megúsztuk a felporolásokat, talán csak az önérzetünkön esett nagyobb csorba. Mindenesetre Lipkala – idén már másodjára – állapította meg, hogy „Nincs mese – jövőre már csak fel fog valahogy menni”. Úgy legyen!

Visszatérve a lentebb várakozókhoz, újra összeállt a nagycsapat. Amit ma Taro is kiegészített az L200-zal – hiszen mint mondtam már (bár már én is kezdem unni…) ez a nap nagyon sima és járható lesz, jöhet az autó is végig velünk. Persze Kukának ez nem volt azért annyira egyértelmű, egy folytába úgy érezte, hogy állandóan rá kell várni és kezdett elmenni a kedve az egésztől. Hosszas unszolásra végül csak sikerült rábeszélni, hogy álljon már be a vezető utáni második helyre, ahol a nap végére végre… életében talán először… megértette, hogy ez a túra egyszerű, sok-sok pihenővel járó és bizony soha nem megy 50km/h felett az ember. (Mert ugye hátul teljesen máskép zajlottak az események – de ez már nem az én bajom…)

Szóval innen, az egyre szélesebb mosollyal bíró Kukával a nyomomba „száguldoztam” végig az utat. Előbb a murvás faszállítók nyomát követve, majd egy kellemesen kacsázó aszfaltcsíkon döngettünk.  Ismét teljes megelégedéssel állapítottam meg, hogy az offroad társas motorozás szabályait betartva még ilyen nagyobb létszámú (12 gép) csapat is milyen zökkenő mentesen vezethető végig akár 50-60 km-es etapokon keresztül is anélkül, hogy lépten-nyomon meg kellene állni tájékozódni, vagy az elmaradozókat bevárni. Szóval csapatszellemből ismét ötösre vizsgázott a banda. Szép volt fiúk!!

Végül Bisztrán álltunk meg tankolni, majd piacoltunk egy nagyot. Itt mindenki elengedte kicsit a fantáziáját, hiszen most nem nekünk kellett a motorokon helyet szorítani a megvásárolt dolgoknak, hanem bizony nemes egyszerűséggel behánytuk az L200-ba és már mentünk is az előre megbeszélt reggeli (ebéd?) helyszíne felé.

A Gyalui havasokra felvivő, igen kellemes úton hiába próbálta a szeszélyesen kanyargó patak ívét követni, a végére már-már elálmosodtunk… Még szerencse, hogy Bakk Viktornak megesett rajtunk a szíves és azt füllentette, hogy első defektje van.

Na, végre valami izgalom!

Még le se szállt a motorról, mi már ki is kaptuk a kerekét. Még észre sem vette, hogy nincs első kereke, amikor már a gumit is levarázsoltuk róla… De persze lukat azt nem találtunk rajta. A külsőt átnézve sem találtunk semmi behatolásra utaló nyomot. Mindenesetre, ha már ott volt a szerviz kocsi – nem gondolkodtunk túl sokat: raktunk bele egy új belsőt. Majd megvártuk, hogy az akutöltőről menő kis kompresszor  elfogadható mennyiségű levegőt nyomjon bele – ez elképesztően lassan ment – és már mentünk is tovább.

A fennsíkon átvivő kellemes nyomvonalat csak az utunkat keresztező két csatorna cső tette érdekesebbé, de ezt az akadályt a városi padkázáson edződött endurósok olyan természetességgel vették, hogy nem is értették, hogy én milyen veszélyekről beszéltem alant. Az L200 átjuttatásán azért már jobban izgultam, de Taro is csak alig lassított – nagyon jól vizsgázott a terepjáró ismét.

Egy gyors pillantás a csillagvizsgálóra, ami mondjuk Mistrál igényeit nem elégítették ki ezért ő valós csillagokra vágyva azért jól eldobta a motorját. Nem tudom, hogy a csillagokat végül sikerült-e megpillantania, de mindenesetre a hátsó láncfeszítőjét teljesen leamortizálta, de hogy teljes legyen a kép a láncvezetőt is eltörte. Nagyon hamar meg hánytuk-vetettük a dolgokat és úgy láttuk jónak, hogy az épen maradt láncfeszítőt a fék oldaláról átrakjuk a nagyobb terhelésnek kitett lánckerékhez, de hogy a túl oldal se árválkodjon ott üresen – egy csőkulcsot előléptettünk ideiglenes tartóvá.

Ezen a szakaszon Mistrál és Misi (két GPS-szel és trackkel rendelkező kollega) állt a csapat élére, mi meg Regállal inkább hátulról támogattuk az L200 haladását.

A kellemes fennsíkról egy elég köves, meredek, vizes lejárón kellett leereszkedni, de azért annyira nem volt veszélyes. Igazából mire mindenkinek sikerült megijedni a lejárótól, addigra már lent is voltak. Na, nem úgy az L200… azért a nagy dögöt már nem volt olyan egyszerű leterelgetni a sok-sok félméteres szikla közt, mert bizony itt a 4 kerék nem adott olyan nagy lavírozási lehetőséget. De végül Taroék is megoldották ezt a feladatott, csak néhol ugrott a kocsi 50-60 cm magasra…

Lefelé menet Regallal nagyon jókat gurultunk kikapcsolt motorral – ennek az a veszélye, hogy mivel egyikünk sem szerette volna, hogy a másik legyen a gyorsabb ezért a fékekhez tényleg csak az utolsó utáni pillanatokban nyúltunk, így valami elképesztő tempóban pattogtunk le a nagyobbnál nagyobb sziklákon… Még mindig feláll a szőr a karomon, ha felidézek egy-két igen veszélyes sziklaugratásunkat. De élünk!

Mire befutottunk a murvás főútra a helyi lakosság lelkes gyerekserege teljesen körbevette Matit. Valami gombák is felvillantak, mikor elszáguldottunk mellettük, de mivel Mati arcán őszinte mosolyt véltem felfedezni, ezért meg sem próbáltam segíteni rajta – úgy tűnt élvezi a népszerűséget. A kicsit lentebb várakozó csapatnál csak lassítottunk és már mentünk is tovább.

Itt hozzám csapódott Ronya, Mati és Kuka, a többiek kicsit lemaradva követtek. Mivel az út sima volt és széles, egész jó tempót diktáltam – persze mindig a biztonságosságot is figyelembe véve. Az első kereszteződésben kicsit vártunk a mögöttünk jövőket, majd amikor azt meguntuk ott hagytuk Matit, hogy majd ő mutassa az utat neki, mi meg mentünk tovább… Ismét jó szakaszok, ismét jó sebesség… egy két vízátfolyás nyomán létrejövő keresztvályú okozott csak néha kisebb-nagyobb meglepetést.

Beérve a településre, letáboroztunk a következő kereszteződésbe és csak vártunk, vártunk, vártunk… aztán csak eluntuk. Visszamentem megkeresni az elveszetteket – mivel tényleg sokat vártunk rájuk, így szinte biztos voltam benne, hogy műszaki problémával állunk szembe. Mindenesetre a már jól ismert szakaszokon szép tempóban haladtam, de azért a kanyarokban óvatosan lelassítottam, nehogy már szemből kapjak egy bálnát. ;) És persze a reflektor is végig világított…

Szegény Mati még mindig egyedül árválkodott a kereszteződésben – kicsit olyan elveszettnek tűnt. Azért tényleg nem lehetett semmi, hogy közel egy órát állt/ült ott egyedül, információ hiánytól szenvedve… Innen már ketten mentünk visszafelé.

A csapatot elérve ép befejezték a szerelést. SzAttis xtz-jén lévő középsztender valamibe beakadva olyan szerencsétlenül vetemedett el, hogy beleért a hátsó kerékbe. Kénytelenek voltak leszerelni azt. Na, de ez nem ment ilyen könnye. Megküzdöttek vele rendesen.

Az újra összeálló csapattal, töretlen lendülettel  folytattuk az utunkat a különböző minőségű, de alapvetően járható utakon. A nagyobb sziklás részeken néha elgondolkodtam, hogy vajon nem kellene-e bevárni Tarot, de amikor megpillantottam a szemből érkező Opel Kadettet úgy döntöttem, hogy nem kell… ;)

Igen kellemes lejtőkön, emelkedőkön keresztül értünk egy  nagyon keskeny kis aszfaltcsíkra, amelyen kanyarogva kiértünk a főútra. Itt sétált az a miniszoknyás, kellemes kis nőszemély, akit elnézve simán túl mentem az amúgy elég egyértelmű leágazáson… No, de nem baj – mutattam, hogy hátra arc és máris szemből csodáltuk a tüneményt. Többen többször is megnézték, hogy nincs-e véletlen első defektjük… de végül csak jöttek utánam.

Jöttek – nem is akár hova.
Felfelé egy igen meredek domboldalra vezető, nagyon éles kanyarokkal tűzdelt, aprókavicsos szerpentinen… hosszan. Össze-vissza sodródtak a motorok és csak a rend kedvéért jegyzem meg, hogy ezen az úton járt a teljes helyi lakosság napról-napra. Szóval lehet, hogy nekik már ez csak egy megszokott, unalmas szakasz volt, de nekünk egy igazi endurós szakasznak tűnt. Felérve a tetőre mindenki megveregette a saját vállát, hogy milyen ügyes volt. SzAttis azért még hozott egy kis izgalmat az életünkbe, amikor a megálló motorja elindult lefelé, de végül csak rendet rakott a ménesbe és már mehettünk is tovább.

A most következő gerinctúránk egy nagyon kopasz, legelőkkel tarkított igen meredek hegyháton vitt végig hosszú-hosszú kilométereken keresztül.  Már a bejáráson megtapasztaltuk, hogy az előttünk lezárt kapuk nem arra szolgálnak, hogy minket kizárjanak valahonnan, hanem arra, hogy a bent szabadon tartott állatok ne tudjanak nagyon elkószálni. Tehát simán ki lehetett őket nyitni, átmenni aztán becsületesen bezárni… Csodálatos tájon vitt végig az utunk. Egy fehér ló mellett is elmentünk, de mivel nem volt rajta herceg ezért különösebben nem fektettünk rá hangsúlyt, de a mögöttünk jövők mesélték, hogy bizony őket szépen megakadályozta az út közepén elbizonytalanodó paripa kikerülése. Végül SzAttis lépett elő csikóssá és sörényénél fogva vezette arrébb a bizonytalankodó állatot.

A gerincről lefelé egy sűrű erdőn átvivő lejtő vitt le minket a Doda Pili-re vivő aszfaltcsíkra. Persze elég nehéz megmagyarázni, hogy romániában az aszfaltcsík az legtöbbször inkább foltokban fellelhető aszfalt kitüremkedéseket jelent. Eleinte becsületesen kerülgettük a gödröket, majd az útromlásával már inkább az aszfalt foltokat, de összességében jól haladtunk – hiszen endurókkal voltunk vagy mi a szösz.

Valahol útközben megálltunk kicsit nézelődni, ekkor tudatosult bennünk, hogy az L200-ba berakott gyengébb héjazattal megáldott gyümölcseinktől kénytelenek leszünk érzékeny búcsút venni. Vagy maximum egy szívószállal tudtuk volna elfogyasztani őket a platóról. Persze a szétfolyt gyümölcslé elég sok kárt tett az csomagjainkban is… Itt a legnagyobb bajt az én görögdinnyém szétfolyása okozta. Na, ennyit a vacsiról. Így aztán a következő magazinnál megálltunk kicsit pótolni a veszteségeinket.

Innen a Pádis fennsíkig már tényleg nem történt semmi. Leszámítva talán azt, hogy az IpConornál még csak kőzúzalékkal meghintett és jól ledöngölt épülő aszfalton szemből egy 4-5 fővel megterhelt suzuki szamuráj majdnem át gázolt rajtam…

A fennsíkon gyorsan a szokásos sátorhelyre vezettem a bandát, hogy legyen időnk kipakolni az L200-ből, mert Taro jelezte, hogy ő és Kuka a ami estét szívesebben töltenék valami  komfortosabb panzióban. Persze olyan tempóban pakoltunk ki a kocsiból, hogy végül ők is inkább úgy döntöttek, hogy inkább maradnak velünk. Mondjuk ebben a döntésben biztos annak is nagy szerepe volt, hogy a szállók ránézésre zsúfolva voltak és az időközben életre kelt tábortűz felől megütötte az orrukat a frissen sütött császárszalonna illata.

Egy nagyon kellemes beszélgetős, sátorállítós, tábortüzelős estebéd következett – majd a fáradsága mértékében ki-ki nyugovóra tért. Annak ellenére, hogy már rég le bukott a nap a hőmérséklet egészen kellemesnek ígérkezett. 

 

 


Második nap összefoglaló videója:


Harmadik nap - Hárdos levezetés

Ez a nap is úgy indult mint a többi...
Vagyis nem teljesen, mert azért nem mindennap mondhatja el az ember, hogy ütemes kopogásra ébred aminek épp hogy csak felveszi a ritmusát amikor is rájön, hogy az ő fogai vacoknak a hidegtől. Szóval meglepően nagy volt az éjszakai lehűlés - felkelve mindössze 8°C-t mutatott a karórám. Szép komótosan kezdtünk csomagolni, sátrat bontani... de leginkább a fák közt utat törő, épp hogy felkelő nap sugarai által felmelegített pár négyzetméteren próbáltunk fotoszintetizálni. Akik nem bírták az ég boltjára igyekvő nappal a lépést tartani, azok meg a tegnapi tábortűz helyén próbáltak valami meleget csiholni - ehhez nem szégyeltek még a szomszédból fát kunyerálni se.

Szép lassan mindenki felébredt, előmászott a sátrából. Taro-ék nyomatékosították a már tegnap megfogalmazott hazatérési szándékukat, Bakk Viktor (XR650) is melléjük csapódott - hiszen Taro-ék épp hozzájuk tartottak. ;)

A kisebb tankkal rendelkezők - vagy elgalábbis az előttünk álló bő 200 km-t már bevállalni nem merők legurultak Pietrosára tankolni, mi meg szépen komótosan csomagoltunk tovább. A mára tervezett túra nem ígérkezett túl nehéznek, ezért alapvetően nem kapkodtunk - időnk mint tenger.

Végül fél kilenc körül ültünk csak fel a motorokra.

A Pádis fensíkot a Szamos bazár irányába vivő úton hagytuk el, kellemes emelkedőkkel, kanyargós meredélyekkel. Kb. 20 perc alatt el is értük a Bihar gerincnek nevezett hegyhátat alját, ahol is megálltunk és kicsit elhezitáltunk a látványon. Mondtam a fiúknak, hogy no para - csak a kanyarba kell vigyázni, a többi sima ügy.

Nekifutottam, de kicsit alul méreteztem a lendületet, amit a sziklás feljárón már nem is igen sikerült fokoznom, így ahhoz a bizonyos kanyarhoz is túl lassan értem oda. Persze, hogy elakadtam - no, de nincs baj - a hátsó felnimen a Stone Master gumi virított, itt volt az ideje, hogy bizonyítson! Harmadik próbálkozásra csak sikerült haladásra ösztökélni a makrancoskodó DR-t. Az első lankásabb helyen leparkoltam és csőre töltött videó kamerával rohantam vissza (már ha törött lábujjammal való sántikálást annak lehet nevezni...) eseményre vadászni.

A többiek sajnos kicsit megszeppentek a bénázásom láttán és csak hosszas unszolásra voltak hajlandók elindulni. Természtesen előbb a szöcskéket küldték a halálba. Ranya és Lipkala alapvetően gond nélkül teljesítették a feladatot.

A bálnák közül Mistrál szedte össze leghamarabb magát - vállalta a felderítő szerepét. Sajnos ő is elég nehezen haladt, így a kamerázás helyett kénytelen voltam átmenni motortologatóba. Közbe természtesen többször megemlítettem, hogy a lent szájukat tátók is fentebb jöhetnének, hogy segítsenek... de nem... ők inkább megpróbáltak lelket önteni egymásba. Szerencsémre a csúcson lévő Lipkalának volt annyi esze, hogy visszaszaldat segítkezni, így már ketten taszikáltuk Mistrál XTZ660-át.

Szóval Dénes kisebb megtorpanásokkal, de végül csak felért - a kanyarig. Ott aztán egy olyan nagy pihenésbe kezdett, hogy a végső csúcshódításra már csak utolsókként koricált fel. Mondjuk ebbe annak is nagy szerepe volt, hogy a fentebb jutottak segítettek a lentebb elakadóknak, akik így főléjük kerültek stb... stb... Szóval szép forgó rendszerbe próbáltunk előrébb jutni.

Sőt, amikor szembesültünk azzal, hogy Mati például nem hajlandó az úton maradni, hanem inkább toronyiránt közelíti meg a csúcsot, akkor úgy döntöttünk, hogy a további úttévesztések megelőzése végett megpróbáljuk a nyomból eldobálni a nagyobb köveket... Úgy járt a kezünk, hogy ihaj - se perc alatt letakarítottuk az egyik sávot. Persze ez nem hátráltatta fentebb jövőket abba, hogy kipörgő kerekekkel kicsit átmozgassák a stabilnak tűnő felületet - ezáltal újra járhatatlanná téve az útat.

Na, de a lényeg a lényeg: lassan de biztosan mindenki feljutott a kanyar fölé. Sajnos Szattis párszor elég szerencsétlenül dobta el a motort, pedig mi bizonygattuk neki, hogy nem szabad azt dobálni, mert jó lesz az még máskorra is... de hát ez van. Szóval szépen ott sorakoztunk a kanyar felett, ahonnan már szépnek tűnt az út, amikor is lementem Kukát meggyőzni arról, hogy az általunk simává lapátolt nyomon már gyerek játék feljönni... Szerencsére Kuka hajthatlan volt - inkább visszafordult és meg sem állt hazáig.

Mi meg a kanyar utáni kanyarban szembesültünk az újabb akadállyal. De mivel jobb dolgunk nem akadt, így szépen felaraszoltunk azon is. A dombtetején kicsit leszurtuk Ronyát, hogy vajon jól érezte-e magát, amíg mi a motorokat tologattuk... ;) De mindentől eltekintve, jól elfáradva - de a győztesek mosolyával orcánkon vágtunk neki az előttünk húzódó - kellemes motorozásnak ígérkező gerinctúrának.

 

Feljutva a gerincre kicsit kifújtuk magunkat, de nem vittük túlzásba, hiszen a tervezett megálló - Tolvajkő - már csak pár kilométerre volt tőlünk. Uccu neki - motorra pattantunk és a kellemes menetszélben elandalogtunk a gerincen vivő pihe-puha füves úton a tájból kimagasló szirtig.

Itt megreggeliztünk, megszereltük, amit tudtunk - egyesek geo ládát kerestek... Szóval fujtunk egy bő félórát, majd irányba állítottuk a gépeket a Vigyázó csúcs felé és már mentünk is. Hamar utolértük az előző köves feljáró lazaságáért felelős két ATV-t, akiket szépen meg is előztünk - vagyis én azt hittem, hogy meg is előztünk, de aztán egy jó kamerázó helyen letelepedve csak kb. 10 perces várakozás után jelentek meg a többiek (természetesen közben az ATV-k rég elhúztak). Valami gond akadhatott lentebb. Na, mindegy - szépen végig kameráztam, ahogy felküzdik magukat a sziklás feljárón, ami az előzőek alapján tényleg csak laza csuklógyakorlat volt.

Most értük el azt a helyet, ami miatt javasoltam Taronak a visszafordulást. Ugyanis egy kellemes eredi szakaszon egyszer csak elfogyott alólunk az út. Előbb egy iszonyat meredek hegyoldalon kellett leereszkedni - majd az úttalan utakon átvágni egy zsombékos, saras, süppedős részen. Ezt nem terepjárónak találták ki... De azért mi élveztük. Főleg azért mert senki nem esett el. Egy kicsit még kóricáltunk az út menti erdőségben, kerülgetve az utat néhol teljesen ellepő tócsákat. Regállal a videózás miatt gyakran lemaradva egészen kellemes kalandokat éltünk át. Becsületesen kellett ám húzni a gázt ahhoz, hogy utolérjük a Mistrál és Misi által vezetett csapatot.

A saras rész után következett egy újabb elég meredek sziklás rész. Itt sajnos a kamera lemaradt SzAttis krosszosokat megszégyenítő ugratásáról, amikor is felfelé jövet derékba kapott egy 40-50cm-es keresztbedőlt fát és olyan szép lendülettel ugratott át rajta a bőven 200 kg feletti tenerével, hogy még én is elaléltam a gyönyörtől. Persze ő azért megszeppent egy kicsit - de legalább túlélte. ;) Szóval ezt a részt is simán teljesítettük - valahogy a nagy kanyar óta nem tudott igazi akadályt képezni előttünk semmi se...

A Vigyázó lábánál utolértük azt a két kerékpárost, akikkel még a nagy kanyar előtt találkoztunk... :)) és még valaki azt mondja, hogy túl gyorsan megyünk... persze...
A Vigyázót megkerülve szemből, a főúton hajtottunk fel a csúcs irányába. Eleinte kisebb káosz keletkezett abból, hogy néhol átvágtuk a kanyarokat, néhol meg nem - így a mögöttünk jövők összezavarodtak - hogy, de akkor most merre. De megbeszéltük, hogy minden út a csúcsra visz - a cél a feljutás. Sajnos az igen laza, meredek nyomon gyakran kigördültek a sziklák a kerekek alól, ami a nagyobb tömegű motoroknál elég sok esést eredményezett.

Mielőtt teljesen felértünk volna a csúcsra (de már bőven túl a nehezén) megpihentünk, adtunk Mistrálnak időt, hogy kicserélje az elgörbült kuplungkarját - megcsodáltuk a vadlovakat, szamarakat - és már gurultunk is lefelé a Dragan víztározó irányába.

Erről az útról sokan azt írták, hogy járhatatlan, de a főúthoz képes szerintem első osztályú ösvény volt. Kellemes erdei kanyarvadászat következett, majd az első hegyi ház udvarán átvágva, kicsit meredekebb szögbe kezdtük megközelíteni az alattunk már fel-fel bukkanó vizes részt. Az egyik meredély aljában megálltunk összevárni a bandát. A hátul jövő Regál hozta a hírt: a tanya után Mistrál motorja leállt és nem akar elindulni... Nem baj - mondtam, innen csak gurulni kell... Vártunk-vártunk, de nem jött senki. Mivel nem találtam vállalkozó kedvű hírvivőt, így magam vágtam neki a visszafelé vivő ösvénynek, hogy felhívjam Mistrálék figyelmét a gurulás lehetőségére... Mire felcaplattam a meredélyen már épp odaértek (gyertyacsere).

Olyan tempóban indultak lefelé, hogy a mellettem elszáguldó 3 főből már csak Lipkalát sikerült megállásra kényszeríteni. Neki fejtettem ki, hogy ezek a Tenerések hülyék, vajon öngyilkossági szándékkal száguldoznak, vagy mindössze nem ismerik a félelmet... Lipkala se nagyon értett - de ehhez már szokva vagyok. Máris indultam lefelé.

A meredély aljára még épp időben érkeztem, hogy lássam a SzAttis motorját felállítani és haljam a lentebb várakozókból feltörő, megkönnyebbült sóhajt, amikor Mistrálnak végül sikerült fél méterrel tőlük megállítani a száguldó szörnyeteget. (Közbe Mati már felkészült, hogy fellöki Dénest, de a Dr-t nem hagyja rommá zúzni...) ;)

Kezdtek elfáradni a fiúk... Meg is egyeztünk, hogy ha leérünk a Draganhoz, akkor onnan aszfalton fogunk tovább menni. Lényegébe az idő is ezt indokolta.

A hátralévő részen még volt egy-két élvezetes szakasz - hiszen lényegében egy patakmederben kellett mennünk vagy 800m-t. De végül mindenki lejutott. A Dragannál kiéhezett férfinéphez híven megcsodáltuk a víztározót csodáló lányokat... Majd Misit előre küldve aszfalton döngettünk le egészen Belényesig. Persze aki ismeri a román huszadrangú aszfalt utakat, az tudja, hogy ez se volt egy gyalog galopp, de mi harcedzett endurósok vagyunk - meg sem kottyant a motorokat elnyelő vályúkkal tarkított 20-25 km-es szakasz.

Belényesnél tankoltunk, majd Regál vezetésével meg sem álltunk Szalontáig, ahol Regál már nem vállalta a vezetést az éppen csak pislákoló XR650 fényébe - így én álltam az élre. Útközben folyamatosan váltak le a lakhelyük felé igyekvő endurósok - Szegedre végül már csak 3-an gurultunk be.

Egy nagyon kellemes, nagyon jó túra után kellőképpen elfáradva bújtunk be az ágyba és én még mindig aludnék, ha nem rágnák egyfolytában a fülemet az élménybeszámolóért és a videóért... itt a vége fuss el véle...


Ez történ Mistrál szerint:

Bálna túra Erdélyben, 2012.08.17-19
Zaránd, Bihar, Gyalui havasok, Pádis, Vigyázó, Drgan tároló, Lesi tároló
----------------------------

Hmm.
Az ángliusok ilyenkor azt mondják, hogy "Well...", hátradőlnek a kényelmes hintaszékükben és egy jó mélyet szívnak a szivarból vagy pipából, majd lassan, bodor füstöt fújva, sokatmondóan és sejtelmesen mélyen a szemedbe néznek mielőtt elkezdik a mondókájukat...
"Hűb.tokmegezvalaminagyonkurvajóvolt!"

De fenti rövidke, ámde velős összefoglása a 3 napnak már kezd elcsépelődni - mert minden nagyobb túrát ezzel fejezek be és a beszámolókat is ezzel kezdem :-(  De hát miafrancot' írjak, ha ennyire igaz!?

Talán az elsők között jelentkeztem és készültem is - főleg lélekben, merthogy a motorhoz nem nyúltam - az sajnos látszott is... Gyülekezett a gyülevész had (banda), és a végére - jó szokás szerint - a legjobbjaink elhulltak a hosszú harc alatt. Taki nyomott egy létszámstop-ot - nyilván nagyon jól tudta, hogy milyen nehéz lesz a terep és mekkora bandával lehet ezt "normálisan" végigcsinálni. Aztán az emberek és a jelentkezések jöttek-mentek - a végére én is beintettem nekik péntekre :-(, a meló miatt nem tudtam elszakadni szabira. (meg reggel 4-re vittem a lányomat Liszferihegyre) (Így utólag talán nem is bánom annyira, megspóroltam pár emelgetést - bár, a bejáráson megszívtuk mi Ádámmal helyettetek is :-)) Ronyamester megmondta a tutit, többre megyek, ha péntek délután rongyolok a banda után és még talán tudok aludni, mintha szo reggel indulok hajnali kettőkor, hogy ébresztőre odaérjek. Csütörtök este szépen összecuccoltam, hogy minél hamarabb tudjak indulni, már csak egy-két pólót és a hideg kaját kellett begyömöszölni pénteken. Sikerült hamarabb meglógni a munkahelyről is egy órával, GPS bekészítve, track-ek összedarabolva. Két lityi tankolás - csak, hogy a határig kitartson :-) Váltani már nem volt időm meg emlékeimben élénken élt még, hogy mintha tudtam volna kártyával is fizetni - hát ez nem jött be :-( egy labanc ótomatából kellett kp-t kivenni, igen szerény árfolyamon... A hülye legalább a saját kárából tanuljon ugye.
Innentől majdnem nyílegyenes az út a biharkristyóri szállásig. Gurahont volt még a másik lehetséges "alvós" helyszín, itt nyomtam egy sms-t a bandának, hogy menjek-e tovább? Nem jött válasz, mentem. Félúton (Varfurile) megálltam újra megnézni, hogy élnek-e még a többiek, jött-e vissza vmi infó - és pont a "nézés közben" nyomott Szattis vissza egy sms-t, hogy már sütögetik a pecsenyéjüket! Nosza, nagy gáz, még 10-15 km - de már erősen sötétbehajló az idő, világosban már nem lesz sátorverés. A szerpentin tele útépítés miatt egyirányúsított szakaszokkal - igazi bunkómagyar módjára előretolakodtam - és 5-10 sec várakozás után durrbele a pirosba :-(  (hogy még nekem is jusson micccccccs...) Szerencsére nem volt semmi gond, a túlsó oldalakon soha nem volt autó. Így viszont nyertem legalább háromnegyed órát. Már sötétben tértem le az aszfaltról a bihari murvásra és innen már csak 1-2 km-re voltak. Az egyhengeres jellegzetes pöfögését meghallva ki elszomorodott, ki megörült, ki megőrült, ki meg integetett, hogy merre menjek oda hozzájuk. Sikerült!
Hagytak a sátramnak egy kis helyet - többen kajánkodtak, hogy majd reggel (gyk:világosban) meglátom miért is maradt az a placc üresen... Megláttam. És láttam, hogy kb 25 cm-re volt a sátortól, tehát fölöslegesen aggódtak miattam a többiek :-) Ellenben megfogadták, hogy ha a mai motorozás közben nem töröm ki a nyakam és megérkezem a következő szálláshelyre, akkor ők törik ketté az én gyenge nyakam - merthogy mégegyszer nem riasztom el a medvéket a horkolásommal, az biztos! Főleg, hogy köztudomású, hogy Erdélyben nincsenek is medvék... Ígyhát este a Pádison kerültem a tömegjeleneteket és illedelmesen a csapat szélére vertem fel a cuccost, itt csak egy embert fogok zavarni. (meg a 100m-re levőket, de velük úgysem találkozunk többet)
A reggeli csak olyan hevenyészett volt: aki talált vmit az iszákjában, az "leküldte", Taro kávét főzött, összepakoltunk és irány a Bihor! A tető előtt egy kis kilátós domboldalon Taki kipróbálta, hogy a DR hogyan mutat a triál-pályán - együtt egészen jól megoldották a fel-le távot. A Bihar opcionális volt, ki-ki addig ment, amíg a lendülete kitartott - vagy amíg jólesett mennie :-) Panorámakép, aztán motorforgatás, legurulgatás. A Tenere trip-en is erre jöhettünk, mert sok rész ismerős volt. Bisztrán kis vásárlás, sajt, kenyér, szalonna, parízli', parika, paradízó, és "A Dinnye", aminek estére nő meg igazán majd a jelentősége. De addig mennyi minden történt még! Pl a Gyalui havasokra fölfelé BakVikk "szerzett" vhol egy első defektet. Pillanatok alatt körbeálltuk, megjött a szerelőkocsi is - és mindenki segített egy-két jó szóval, tanáccsal :-)) A luk nem lett meg, ellenben Viki szerzett egy új belsőt előre :-) A tetőn lévő nyergen volt az aznapi egyetlen (ámde kettős) kihívás, a 25-30 cm átmérőjű betoncsöveken való átkelés. Taki nagyon izgult, mert vagy 2-3x elmondta a helyes technikát. Nemhiába, meg se kottyant senkinek. (talán a TransAlp ült meg egy picit, de a második jóbarát, a Lendület átsegítette őket is).
10 méterrel odébb én vittem egy kis színt a csapat életébe - egy nagyköves, egyenetlen szakaszon egyesben, kiállva akartam átkocogni - és véletlenül ballábbal kihúztam a váltót üresbe. Gyorsan föl kettesbe - de ott meg már lefulladt - és már feküdt is. :-( Mire kimásztam alóla, már hárman ott sertepertéltek körülöttem, könnyen felhúztuk, mehetünk! Igenám, de nem forgatja a motor a kereket... Lánc leesve. Mitől? Az elgörbült láncvezetőtől... Visszahajlítás, kész! Lazítanám vissza a láncfeszítő anyákat - hát elnyelte a hátsó villa (a darabjait...) Sz@r spiáter. Az történt, hogy az eldűlésnél a hátsó leckerék feküdt fel a kövön (ill csapódott rá...) és a hátsó tengely gyenge megszorítása miatt a tengely előre mozdult, eltörve a feszítőt :-( Sok vasas volt itt, semmi perc alatt lelket öntöttek belém, hogy nem kell még helikopterezni hazafelé, a másik oldalról áttesszük ide a jót, oda a fékhez meg jó lesz egy csőkulcs is. Így is lett, simán végigbírta még a következő, sokkal rosszabb utas napot is :-) Köszi mindenkinek!
Lefelé valahol Szattis rongálta össze a közép-sztenderét - de annyira, hogy ki kellett operálni. Megvártuk lent a patakparton, Kuka telefonált, Ronya bepótolta az éjjel elmaradt szunyát, Taki visszament, én meg nézgelődtem a vargányát leadó cigányokat, szemben a 45 fokos(!!) domboldalban asztagba rakott szénát (hogy a kuglófba' kaszálták azt ott le!?). Itt jut a vargánya-gyűjtögetőkről eszembe, Mati kalandja a barna népekkel': gyaluról lefelé is volt egy kis "érdekesebb" szakasz, aminek az aljában azért kicsit összegyűltünk, hogy megünnepeljük egymást (és a leérkezést...) Mati picit később érkezett és nem jött előre annyira mint mi, így pont egy heverésző szépszámú család előtt parkolta le a Suzut :-( Mi meg 100m-ről találgattunk, hogy vajon hányan és mikor menjünk segíteni neki (és vajon kap-e majd elég pénzt a motorért...) Elég jól bírta szusszal, mert még negyed óra múlva is ő ült a gépen, bár erősen keresett minket a tekintetével :-) Gondoltuk, ha nagy baj lenne, már odajött volna hozzánk. Még néhány perc - és az egyik helybéli már fent is ült a motoron :-( Mati nem volt kétségbeesve, így még mindig a s.ggünkön maradtunk - és befutottak a többiek is. Az L200 kicsit lassabban kecmergett lefelé a sziklák-kövek között.
Pádis felé nem sok mindenre emlékszem - hoppá, dehogynem! A miniszoknyás csajszi balról! Aki miatt Taki még direkt (hát persze, hogy a csaj miatt, áááá, dehogy nézte el a gps-t...) túl is futott a letérőn, hogy szemből is megnézhessük... Innen is csinos volt, ingettünk, visszamosolygott - és jött a Zemelkedő már megint :-( Odafönt derült ki, hogy Szattis motorja inkább a lefelé irányra van beállítva és az egyik hajtűkanyarban a kicsit nagyobb gázra egyből meg is fordult visszafelé. Felért mindenki, ballagtunk tovább. Fogtunk egy lovat is, hogy a következő emelkedőre legyen egy kis tartalék :-) A következő aszfalton a kicsik tankoltak egyet az L200-ból, engem meg előre zavartak boltot keresni - és így nem büdösítettem senki orra alá legalább :-( Sajnos megkétüteműsödött a tenere, nekiállt túl sok olaj lefolyni a torkán - 1,5 dl/100 km. És ez látszott is, meg érződött is :-( Az emelkedő utáni faluban meglett a bolt is, kis pihenő, paszuly-konzerv vásárlás holnap reggelire - és aszfalt Pádisig.
Ahol kiértünk a murváról a vadiúj aszfaltra, volt egy becsapós balos kanyar - már nem tudom ki ment előttem - de őt IS megtréfálta kicsit :-) Szép lankás terület balról, jééé, mekkora vadkemping! Taki rutinosan a megszokott helyükre ment, szerencsére üres volt.
Itt már tanult emberek módjára viselkedtek a többiek - a tábor szélére száműztek a közjó érdekében :-) Ők még akkor nem tudták, de én sejtettem...
"A" Dinnye: sajnos az enyészeté lett - ill az L200 beitta amennyit csak bírt, a többi szétfolyt a csomagtartóban. Emléke örökké velünk él...
Sátrak fel, tábortűz - ugye milyen jó az alföldi akáchasábokat elvinni az erdőbe!? A fenyőn nem lehet csurdítani... (gyk: nyársalni, szalonnát sütni) (meg milyen jó volt, hogy legalább ketten gondoltunk a szalonnára is Bisztrán :-) A páncélosok is fogytak, Taroék kettőt is belebuggyantottak az edénybe, de az "öregnek" egy falat is elég volt vacsorára. Ugye, a hazai ízek :-)Nem tudom meddig ment a parola, én hamar eldűltem. Éjjel arra ébredtem, hogy ki a f.sz (fütyi...) horkol mellettem? :-) Akasztják a hóhért. A következő ébresztő egy medve lehetett, (csak nem tudom, hogy a kis csilingelőt ki rakta a nyakába!?)
És így telt vala az második bálnap.
Reggel végre nem siettetett senki, szépen előbújt mindenki a barlangjából, ki csak nyűgösen, ki nyűgösebben... Nekem a tea kezdett hiányozni, másoknak a kávé-de nekik legalább jutott. Elcsodálkoztam, hogy a nyitott ajtajú sátorban belülről vajon miért csöpög-folyik a víz!? A zoknik, csizmabetétek egy centit se' száradtak. De a felkelő nap már erős volt, a sátrakat átpakolva a napfényre gyorsan kiszáradtak. Addig összepakoltunk - és szomorúan tudatosult bennünk, hogy nem lesz autó mögöttünk, mindenki cipelheti a saját cuccát - fel a Hegyre... +20-25 kiló.
A tankolók is visszaértek Pietroasa-ból, belecsaptunk a lecsóba!
Talán egy km-t mehettünk a vadiúj aszfalton amikor Taki dobott egy jobbost: kezdődik! ;-) A fennsíkon mentünk egy darabig, amikor elkezdett szembe jönni egy hegy. És egyre közelebb jött. Taki megint okított egy kicsit minket, halandókat: Lendület, LENDÜLET! Lassan, de tempósan, nem kipörgő kerekekkel, a kanyarban óvatosan. És már ott sem volt... Nekibuzdultam, de én tudtam egy hosszabb utat, nem akartam, hogy a feljáró becsatlakozása akkorát dobjon rajtam, másik úton mentem. Ill csak akartam... 5m után már álltam is, a hátsókerék beásta magát, se előre se hátra. A bringások kaján vigyorral nyugtázták fölényüket :-( Lentről érdeklődve figyelték szenvedésem az elemekkel - de valahogy sikerült visszaengedni a mocit addig, ahol már meg tudtam fordulni és visszagurultam az induláshoz. A többiek értettek belőle - erre akkor nem... ROnya húzott egy kövéret és egy gázzal, még tán a lábát sem letéve végignyomta a tetejéig! (na igen, a 140 kilós motoron a 130 kiló...) Lipi a 250-nel is simán fölporolt, jövök én! A kanyarig valahogy sikerült felbóklásznom, (tán csak egyszer feküdt el a gép :-), ott Taki állt lesben a kamerával - és lökött rajtam annyit, hogy vagy 100m-t sikerült megtenni. Igaz, hogy a sz.r is meghűlt bennünk (de bennem mindenképpen), olyan jó 30%-os emelkedő, csontszáraz apró és nagyobb, jó pergős kövek mindenhol. Megálltam - mert ott esett jól... (nagggyon jó ez a Regal mondás!!!!) Lipi addigra lesétált, felhúztuk kerékre a vasat, aztán együtt mentünk lejjebb segíteni. Közben Mati is egykerékre húzta a Suzut: berongyolt a hegyoldali borókásba - aztán, mint aki mindig így száll le - lelépett az égnekálló motorjáról és elégedetten körbenézett: ezt csináljátok utánam! :-)
Az emelkedő közepétől Takibá alá adtam a tehenet, lovagoljon rajta kedvére fölfelé! És lőn! Elporzott. Úgy 5 perc múlva jön vissza - gyalog, hogy mennék ám fölfelé a motorhoz - de vigyek vkit, mert egyedül nehéz lesz felemelni... Szattis látta ennek kárát, mert az ő gyári, magasabb üléséről nem ért le Taki lába (az enyém ki van mélyítve vagy 4-5 centivel) - és ezek után a magasabbal már meg sem próbálta.
Regal is megfeküld a "KTMSanyi halála" kanyarban, Lipivel már egészen elfáradtunk a nagy ész-osztásban, annyira nem akart beindulni a Honda. De összejött. SZattis is piruettezett fölfelé párat, fogytak az ép alkatrészek a vason :-( Kuka úr, mindezen közben, látva a szenvedéseket, úgy döndött, hogy ő nem fogja a motorját döntögetni, kihagyja ezt a napot... Akkor ott sajnáltam, de így utólag, ez az első kiEMELKEDŐ csak a kezdet volt, a TA nem ilyen helyre való. (mondjuk, a mieink sem, de csak szépen sorjában...)
Felértünk a Tolvaj-kőhöz - NafMisi tudott egy rövidebb utat :-) Laza reggeli, elfogyott a háromnapos szögedi kiflim is... Geoláda, kilátás, szárítkozás - indulás a Vigyázóra! A táj gyönyörű - és egyszercsak elfogy az út: elértük azt a 150m-t, ahol tényleg nincs semmi... Bóklásztunk egy kicsit a borókásban, aztán az erdőben, süllyedtünk tengelyig a nyeregben megülő mocsárban, akadtam föl középen egy kidőlt fatörzsön (tényleg, a nyereg után még egy saras huppanó is előkerült, Taki persze itt is lesben állt :-) De hoppon maradt szerencsére. Amennyit lefelé ereszkedtünk, annak böjtje lett a túloldalon fölfelé :-( Kidőlt fa keresztben, nagy kövek, egyenetlen út - csakis lendülettel lehet megcsinálni - húztam is rendesen neki - fel is ment! (csak a t@köm ütöttem be a tankba egyszer - Szattis, a tiéd is így horpadhatott be!...) És pont nem lesz videón Attila "manővere", felhúzta a tehenet egykerékre - Takival már-már rosszat sejtettünk, de sikerült landolnia. Igaz, hogy rossz helyen és rossz irányban, de amíg a többiek is átjöttek, addig sikerült kicsit pihegni és a leginkább a helyes útra terelni a masinát meg a lovast :-)
Ezután szép laza murvás rész, csak a néha a legrosszabb helyen szemben felbukkanó autók okoztak némi izgalmat. A Vigyázó lábán szép "kis" szerpentin következett fölfelé. Voltak, akik ismerték a kanyargósabb részt - ők ezeket levágták és "toronyiránt" feltéptek, amíg én bóklásztam a kövek között - és a nagy igyekezetben utánuk ottmarasztaltam a kuplung-karomat :-( A kézvédőt kicsit máshogy fogom feltenni ezután...
Még éppen tudtam használni, így sikerült felkecmeregni Takiékhoz egy Regal találta másik úton. A csúcs alatt egy nyergen gyűlt össze a banda újra - itt adtak egy kis időt, hogy átgondoljam, hogy komolyan gondoltam-e, hogy most cserélek. Komoly volt a szándék :-) (És Szattis kisegített egy tartalékkal - ezúttal is köszönöm!) Eszünk ágában sem volt felmenni a csúcsra - ennél még meredekebb emelkedőn (és persze aztán vissza), így megindultunk az északi oldalon, először csak enyhe lejtőn, ami elkezdett durvulni. És csak durvult, csak durvult, egyre durvult... Döngetünk egymás mögött lefelé a másik 660-as kollégával, amikor sasszézik előttem, és beleáll egy szép bokorba, ami szerencsére megfogta, mert mögötte csúnyaságok voltak :-(
Talán az életéért cserébe viszont elállta a moci azt szép nyomot. Lassítani nem lehetett, annyira pattogott a gép lefelé, így a középső vízmosáson keresztül átvágtam a bal oldalra - és akkor látom, hogy a kb 35%-os lejtőn 10 méterem van az autópályán teljesen szabálytalanul parkoló és az utat elfoglaló, korábban leérkezett motorok mögött megállni... Én bíztam (nem is tudom miben...), de látván az álló sorfal rémült arcait, kicsit elbizonytalanodtam... Mati fogta magát és kinézett egy pontot, ha eddig nem állok meg, ellök oldalra, ne rongyoljak bele az álló gépekbe... Huhh! 5 (egyes szemtanúk szerint csak 3) centivel a határ előtt megállok, felnyitom a sisakom: Mi van, megijedtetek!? Hát meg, felelik... Pedig legközelebb legalább nem horkoltam volna :-) A fékszerelés is sikeres lett a másik gépen, csoroghattunk tovább. Már csak párszáz méter - öntötte belénk a lelket Taki, de sztem maga sem hitte el... Volt még egy technikás rész, ahol leszakadt az út (nyilván nem síkságon történt az eset...) és nem volt triviális a lenti érkezés - de valahogy mindenki ügyes volt, nem tört se csont, se műanyag! Innen már tényleg párszáz, mondta újra a Nagy Vezetőnk - és mi már-már elhittük. Olyan patakmeder-szerű úton araszoltunk lefelé, amikor balról kinőtt a lábam előtt egy szikla - csak annyit éreztem, hogy én megyek tovább lefelé, de a lábfejem marad odafönt :-( Az ilyen pillanatokért érdemes felvenni a krossz-csizmát. Az egész kb fél másodperc volt, de ha egy picit is gyengébb csizmi lett volna rajtam, akkor nehezebb lett volna féllábbal onnan hazamotorozni. Misi lent kérdezte, hogy hogyan fértem én el amelett a nagy szikla mellett!? Mondom, az első kerekem előtt még nem volt ott, a lábammal billentettem ki a helyéről és úgy fordult, hogy pont elzárta az utat - ezek szerint :-(
Itt is megúsztuk - erre elkezd köhécselni a motor... Gyorsan tartalék - nem használ. Megállunk, önindító, reszelés - semmi :-( pff. (még kb 2 másodperc maradt az akksiban...) Eszembe jut, hogy hátha a sok olajtól átüt valahol bent a gyertya. Szerszámok elő, tartalék gyertya betesz - brümm, brümm, már megy is! Huhh...
Innentől már örömködés volt a nagy porban (a mögöttem jövőknek...) a Dragan tárolóig az erdei murvás út. A tárolónál pár fénykép (a két csinos csajról is, ugye Regal!? :-)) aztán Misi vezetésével irány aszfalton a belényesi beninkút. AZért az erdélyi aszfalt tud meglepetéseket okozni... A "rendes", 2x1 sávos, 1-2 éves aszfalt egyszercsak átvált murvába, aztán egy sávra szűkül valaminek a völgyében - és itt is kellett szembejövőkre számítani! nem is tudom, hogy aki az elején ment, az hogyan mert ennyivel döngetni...
Utolsó tankolás, beöltözés, és a legrövidebb úton irány Szalonta. Szattist meg engem a sor végére száműztek - büdösek voltunk :-( A falvakon át sok helyen megnéztek minket, Hét marcona mosdatlan motoros felcókmókolva dönget :-)
A határon csinos rendőrlány - beenged mindenkit. Regal meg Mati elkanyarodtak, ROnya Csabán talált Kmét felé rövidebb utat, Misi Orosházán köszönt el, mi meg SZögedre beérve mondtunk egy utolsó Istenhozzádot egymásnak - miután természetesen elhangzott a "húdekurvajóvoltvazze!" (hogy megúsztuk egyben...) :-))

Takinak köszönöm a tervezést meg a lehetőséget, a többieknek a társaságot, a sok segítséget, mindent!


Képek:

Ronya képei a Picasa-n - klikk...

DrMati képei a Picasa-n - klikk...

SzAttis képei a Google-n - klikk...

Nafm képei a Picasa-n - klikk...

KépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKép