Nagyendurós rehabtúra Zarándon
Ezt az élménybeszámolót köszönjétek a Netsurfclub internet szolgáltatónak, ugyanis mostanában olyan nagy kisesések vannak a mikrohullámú netünkben, hogy a mai nap összességében kevésnek bizonyult, hogy felöltsek 100MB-ot a sportmotorra… Így aztán – a szívás mellett – rengeteg időt kellett a gép előtt eltölteni – jöhet a gépelés.
Maga a gurulás elég nyögve nyelősen jött össze… már-már mondhatnám az is, hogy létrejötte maga volt a csoda. Az egész úgy kezdődött, hogy kerek egy hónapja a mopedrally nyomvonalának bejárása alatt egy tanyából kirohanó két kis kutyának köszönhetően eltörtem egy rakás bordámat és a lapockámat… Azért fogalmazok ilyen bizonytalanul a bordák számát illetőleg, mert kellő bordatörési rutinnal a hátam mögött még röntgenre se mentem el. Mivel a motor felállítása után (természetesen csak segítséggel) talpon jöttem haza, annak ellenére, hogy nagyon rosszul voltam. Így úgy diagnosztizáltam, hogy nagyobb bajom nem lehet – hiszen akkor már rég belehaltam volna. És mivel minden mozdulat nagyon fájt, így semmi kedvem nem volt a baleseti folyosóján elölteni egy félnapot. Már ha ennyi elég lenne, hogy sorra kerülhessek. Aztán meghallgathassam, hogy igazából semmit nem tudnak kezdeni a törésemmel. Pihenjek és várjam, hogy meggyógyuljon magától…
Ez történt Taki szerint:
Szóval pihentem… Majdnem egy egész hetet sikerült itthon eltöltenem, amikor is a hallgatóim felhívták a figyelmemet, hogy a másnapi év végi ZH-re segítsek már nekik egy kicsit… opsz… Nem halogathattam tovább – munkába kellett állítanom magam. Nem mondom, hogy életem legkönnyebb egy hete következett, de túléltük.
Amúgy csak a rend kedvéért felsorolnám a bordatörésből való lábadozás főbb állomásait (szeretném hangsúlyozni, hogy nem bordarepedés, hanem törés… és nem egy borda, hanem sok… a lapockáról már nem is beszéljünk…).
Az első nap azzal ment el, hogy szoktatta magam a levegővételhez. Minden nagyobb légvétel kellemes recsegéssel járt, ahogy a törött csontvégek elmozdultak… Ezt a pár napot (konkrétan 3 teljes nap) csak minimális mozgással tudtam túl élni. Az éjszakákat (és a nappalok jelentős részét is) egy dönthető háttámlájú fotelben töltöttem és kizárólag fájdalomcsillapítóval tudtam „végig” aludni az éjszakákat. A negyedik estére elhagytam a fájdalom csillapítót, az ötödiken megpróbáltam átköltözni az ágyba, majd kisebb családi segítséggel sikerült újra felkelnem (kb. félóra kemény harc árán) és behúzott farokkal oldalogtam vissza a fotelbe.
Kerek egy hét telt el, hogy ismét ágyba tölthessek egy éjszakát és bizony most, hogy már egy hónaposak vagyunk, szóval még most is inkább csak a hátamon alszok. Bár a törött oldalam is felveszi a terhelést, de még nem kellemes. Viszont az első egy héten a felkelés, leülés kész rémálom volt. Több mint 10 nap telt el, amikor is már segítség nélkül tudtam zoknit húzni a lábamra. (Az első sikeres fenék törlési kísérletre is három napot kellett várni…)
Az első hetet követő csökkentett idejű munkába járást csak autóval tudtam kivitelezni – itt a legnagyobb gondot az okozta, hogy ha sikerült beszállni a kocsiba, akkor vajon hogyan fogom becsukni a törött felemen lévő ajtót..?? A második héttől már inkább robogóval jártam – ez sokkal kényelmesebb, kellemesebb volt. Persze a rázósabb részeket ügyesen kerülgettem. Pontban a harmadik héten lévő mopedrally-ra nem mertem kockáztatni a motorozást, így terepjáróval mentem le. Ez a nap elégé megviselt. Hozzá voltam szokva, hogy kora délután egy órára elnyúlok egy kényelmes fotelbe és pihentetem a hátam…
Mindenesetre ezt követően már inkább kerékpárral jártam dolgozni, hogy nehogy végleg ellustuljak. A biciklizés meglepően jól esett… valahogy a vállra eső terhelés és úgy összességében az egész jó hatással volt rám. A negyedik hetet már úgy töltöttem, hogy reggelente betoltam a bicajt a munkahelyre és csak hazafelé ültem rá… Így aztán a napközben huzamosabb állás után még komolyan jelentkező lapockafájdalom és az utolsó (alsó) törött borda felől (a felsők kb. második-harmadik hétre nem fájtak már…) jövő szúrások ellenére is úgy döntöttem, hogy ideje lenne egy nagymotoros rehabilitációs gurulásnak.
Itt most nem csak az motivált, hogy összességében rám férne már egy kis kiruccanás, hanem az is, hogy időközben üzemkész állapotba került az új motorom – egy Suzuki Dr650 RSe személyében. Ideje lenne kipróbálni. Sajnos a nagy gazdasági válság miatt tavaly december óta folyamatosan kuporgattam rá a pénzt és így is csak nagyon nyögve nyelősen akart összeállni, de ha már összeállt, akkor ne álljon tovább! 
Elküldtem, megcsörgettem egy-két nagyendurós ismerőst – hátha lesz valakinek kedve velem jönni. Végül csak Mistrál barátom jelezte, hogy benne lenne egy kis bevezető hegyezésben… hisz ezen a területen még ő is kezdő, így jól jön neki egy „rokkant” felvezetés. Valahol Regál is hírét vette a tervnek ő is jelezte, hogy inkább motorozna, mint Csabán motorostalálkozna… sőt a találkozóról megpróbál pár embert magával csábítani. OK. Szombat kora reggel indulunk…
Péntek délután – csak, hogy ne ez legyen a DR első útja – vele mentem le Lajosmizsére az új telefon előfizetésemet intézendő. Sajnos kénytelen voltam megállapítani, hogy a hosszú-hosszú karbantartási munkák ellenére is óriási a probléma: negyedikben és ötödikben minden kicsit markánsabb gázadásra megcsúszott a kuplungja… Hát ez nem jött be… és hogy őszinte legyek, nekem sem tetszett olyan nagyon-nagyon a motoron eltöltött kétszer két óra. Előbb Regál kérdezett rá, hogy akkor mi lesz reggel: mondtam neki, hogy sajnos semmi… Kár…
Aztán Mistrál csörgetett meg… neki is mondtam a szitut. Kár… de ha már így ráizgult, akkor ő azért megcsörgetné Regált. Na, addig-addig alakítgattuk, hogy a végén úgy döntöttem, hogy legalább a világosi várig elkísérem őket – aztán majd ott meglátjuk, hogy hogy bírja a motor és, hogy hogy bírja a Taki… Ebbe maradtunk…
Már csak kicsit lepődtem meg, amikor késő este jött az SMS Mistráltól: sajnos nem sikerült harmadszorra sem megjavítania az AC-ját – részéről sztornó a holnap. Na, mindegy – én, ha már így rákészültem, akkor mék…
Reggel újabb SMS – este megálmodta a megoldást (kikötötte a rendszerből az AC-t) – mégis jön! Mivel a bordatörés óta legkésőbb fél hatkor már kidob az ágy, így aztán rengeteg időm volt felkészülni a mai napra.
Először is megnéztem a DR650RSe-nek az ülés alatt kialakított kis rekesze vajon mennyi dolog befogadására képes. Első ránézésre reménytelennek tűnt, így aztán magam is meglepődtem, amikor is végül sikerült a teljes szerszámkészletem, gumiszerelőm, vontató kötelem úgy elhelyeznem, hogy még egy nagyon nejlon esőkabátot is rá tudtam helyezni… (azért az tudni kell, hogy az elmúlt évek alatt elégé optimalizáltam már az utazókészletet… de akkor is!) A csomagtartóra (aminek a bal szára sajnos el van törve…
) felfogadtam egy két literes pet palackban vizet – meleget ígértek (kb. 8 dl hazajött). És mellé kötöttem a kis hátizsákomat benne egy komolyabb eső szerkóval – esőt is ígérnek – egy kis nápolyival. Az egész tetejére felraktam még egy lánc-sprét is – új lánc van a mocin, ne az első guruláson nyírjam ki.
Mistrál már türelmetlenül várt… ne nem engem, hanem azt, hogy a kis boltban elfogyjon a sor, közte és a pénztár között… így aztán egy bő tíz perces késéssel indítottuk a napot.
Nagylakig Dénes volt a felvezető – aztán én vettem át ezt a nemes feladatot – hiszen a meg-megcsúszó kuplungommal így jobban be tudtam osztani a lendületet. Ez abból állt, hogy felvetem egy kb. 100-as tempót és csak végszükség esetén adtam le belőle.
A dévai útról lekanyarodva világos felé, jelezte az órám, hogy most kellett volna fent lennem a várnál… opsz. Így aztán a viszonylag rossz minőségű, rázós út ellenére sem lassítottam, hadd rázzon – az kell az én oldalamnak… És milyen meglepő: egy csöppet sem fájt tőle semmim.
A várhoz a jól ismert murvás úton tűztünk fel – a várnál már türelmetlenül várt ránk Senki…
Jocinak az lett a szerencséje, hogy alig, hogy leszálltunk a motorokról már be is állított. Gyors szia-szia, megyünk - nem megyünk és mit is teszünk ma egésznap után úgy döntöttünk, hogy első körben megnézzük, hogy az ezer évvel ezelőtt a tenerésekkel bejárt Gyorok-Siria útvonal fajon milyen visszafelé gurulva. Mivel ezt a környéket elég jól ismerem, így én álltam a kis csapat élére, és ha már oda álltam, ott is maradtam egésznap.
Gyorsan haladtunk a kellemes erdei nyomvonalon. Kifejezetten kellemes, jól kitaposott erdei ösvényeken vitt az utunk. Jobbnál jobb kanyargás után egy szűk óra múlva pikk-pakk meg pillantottuk Gyorok templom tornyait… A faluba való leguruláshoz azonban még magunk mögé kellett utasítanunk egy nagyon meredek és omlós kövekkel megszórt lejárót. Kicsit féltem, hogy mi lesz a nagy döggel jövő Jocóval – de ő és a kifejezetten orr nehéz Transalpja már nagyon összeszokott párosként, rutinosan gyűrték maguk alá ezt az akadályt. A sokkal kevesebb rutinnal és jóval gyengébb gumival megáldott Mistrál arcán nem volt őszinte a mosoly, amikor tudatosult benne, hogy bizony: itt le kell menni… de azért jött… Hiába – egyszer mindenkinek el kell vesztenie a hegyezési szüzességét...!
Gyorokból Lipovára a felújítás alatt álló aszfalton gurultunk át, itt megálltunk megitatni a transalpot. Lipován, a vár tövében balra tértünk le – arra a nyomra vágytunk amelyet Mati és Regál társaságában már pár hete bepróbáltunk és akkor a nagy esőzésektől felázott talaj miatt kénytelenek voltunk meghátrálni. Az út most is kellemes volt. Hamar elértük a már ismert patakmedret – egy darabig benne vitt az utunk. Joci ismerősként köszöntötte azt a helyet, ahol múltkor eldőlt a Transalppal. És nem tudni, hogy csak a hagyomány miatt, vagy tisztán nosztalgiából… de újra lefektette a motorját kísértetiesen ugyanott, ahol múltkor – ebben még az sem hátráltatta, hogy most ellenkező irányból közelítettük meg a tett helyét. Sajnos a vállam miatt még nem igen tudtam segíteni neki a motor felállításában, de két ilyen markos legény társaságában erre nem is nagyon volt szükség, így én maradtam a videó kameránál…
Talán az előző szituációtól álnok kis mosoly még ott bujkált az orcámon, amikor pár méterrel arrébb az első kerék alól kiforduló kőtől megbillenő DR-t hagytam eldőlni. Nem mertem megkockáztatni, hogy megtartom és véletlen túlemelem magam, aztán évekig hallgathatnám itthon az áldást… Szerencsére Jocó örömmel segített talpra állítani az amúgy sértetlen motort, bár többször szóvá tette, hogy azért ezt a nem mindennapi eseményt dokumentálhatnám is… J Persze nem hallgattam rá – így aztán akár le is tagadhatnám.
Elérve a múltkori visszafordulásunk helyét most gondolkodás nélkül fordultunk rá, az akkor még korcsolyapályaként csúszó domboldalra. Persze azért most sem volt teljesen sármentes a felfutó, de jóval kellemesebbnek tűnt. Sajnos az én DR-emen is elég ramaty hátsó gumi volt, így nem mondom, hogy sima volt a feljutás – inkább csak a gumi… Regál simán tejesített a TKC80-nal, ellenben Dénesnél a traktormintás hátsó Mitast nem tudta teljesen korrigálni az elől lévő TKC80 – így bizony neki jobban meg kellett küzdenie ezzel a 10-20 méterrel, de ügyesen teljesített!
Fent egy nagyon kellemes erdei út fogadott minket… mivel motorozni jöttünk ezért olyan túl sokat nem gondolkodtunk – elindultunk rajta az egyik irányba. (És már meg is van a következő túra programja – el kéne indulni rajta a másik irányba is egyszer… ugye??). Nagyon-nagyon kellemes erdei szakaszok jöttek. Hatalmas… néhol már-már meredeknek nevezhető feljárókkal. Öröm volt ezen a nyomon gurulni. Csak nagy ritkán kellett megállni felállítani egy-egy eldőlő motort. Jól haladtunk… Így aztán nem is meglepő, hogy pár óra alatt el is értük a Dévai utat pár kilométterre attól a helytől, ahol letértünk róla.
Most kicsit célirányosabban, a tavalyi transilvánia trip első szakaszát vettük célba – persze most sem bírtuk a vérünkkel: kb. 20 km-rel arrébb letértünk a jól ismert útról feltérképezendő vajon a másik hova visz? Persze ez így leírva nem tűnik túl izgalmasnak, de mi Nadasnál egy ökörcsapáson át hagytuk el a falut… egy olyan ökörcsapáson át, ahol még a marha is csak unszolással hajlandó elindulni. Kellett is az unszolás a vizes agyagon megcsúszó motoroknak (így visszagondolva nem is értem, hogy én hogy értem fel? – feltoltak??). Na, de csapatban az erő – toltuk, vontuk egymást és már fent is voltunk… gondoltuk. De aztán elénk tárult a festői szépségű domboldal, amelyet a legelésző tehenek által szépen karbantartott gyep borított. Szép volt és jó volt – csak csúszott, mint a takony… Mistrál nagyon-nagyon megküzdött a feljutásért, kemények kivett belőle ez a domb is.
De végül csak túltettük magunkat rajta. A túloldalt egy birkanyáj árnyékában ereszkedtünk le a meredélyen és kaptunk a kerekek alá a már régen áhított murvás utat. Amelyen eltekintve az árnyékosabb részeken váratlanul csúszóssá váló felülettől, az amúgy porzó út eme szakaszain előforduló hatalmas tócsáktól és a szemből jövő rallyzó terepjáróktól – tök jó volt.
Valahol itt lett tele Mistrálnak a hócipője a tereppel – aszfaltról kezdett álmodozni. Álmodozásának az lett a vége, hogy egyre jobban és egyre tartósabban maradozott le felé. S mivel az alattunk kígyózó út minősége igényelte a nagyobb tempót, így egy idő után Joci is inkább az élvezett mellett döntött – húzta a gázt. De egyszer minden jónak vége szakad: a román erdei utakra oly jellemző módon az alattunk kígyózó makadám út előbb csak széles erdei útba, majd szűkebbe és a legvégén már csak fa vontatására használt traktor nyommá szelídült… vagyis inkább vadult. Mert bizony, ahol már csak a traktorok jártak ott egyre inkább kezdett patakmeder jelleget ölteni. Végül az egyik részen egy tengelyig érő saras átkelőn átgázolva megpihentünk. Bevárjuk Mistrált… és amúgy is gyanús, ennek az útnak közel a vége… Vártunk, vártunk… pihegtünk, de sehol senki.
Végül úgy gondoltunk, hogy Taki előre megy megnézni, hogy van-e esély a folytatásra, mert ha nincs, akkor minek várunk? – akár vissza is fordulhatunk. Hát persze, hogy max. 300 m-t lehetett még menni az úton – aztán vége… Így jártunk. Uzsgyi vissza.
Elérve a fakitermelőket mondták, hogy a kollega nem régiben húzott el visszafelé. Tövig gázt – csak elkapjuk a menekülő Dénest… De nem. Kb. 10-20 percig kockázatos tempót diktálva sem sikerült megpillantani… sőt még csak a motorja által felkavart port sem érzékeltem sehol. Végül úgy döntöttem, hogy nem kockáztatok többet – az előbb is alig tudtunk kitérni az állat módjára közlekedő terepjárók elől… Jobb a békesség. Mistrált hagyjuk a saját útját járni.
De ebből az is következik, hogy mi is járhatjuk a sajátunkat… Jocival emberséges tempóval kezdjük irányba venni Almást, amiről még nem teljesen mondtunk le. Toronyirányba vettük a tőlünk északra húzódó aszfaltot. Természetesen ismét beleestünk az előző csapdába: a jól kitaposott út egyre keskenyebb, majd még keskenyebb és bizony a sokadik patakátkelés után már csak egy régen használt gyalog ösvényé szűkült. Mivel Joci a nehéz döggel zokszó nélkül tartotta a tempót és az irányt is, így aztán szemem sem rebbent, amikor kiderült, hogy már megint egy faközelítő utat követtünk. És bizony kb. a hegy felénél véget ért. Nem sokat tököltünk irány a járatlan: egy ezeréves meredek nyomvonal – a hatalmas nyomatéknak köszönhetően csak úgy száguldottunk felfelé. Nagyon jó érzés volt – kezdem érteni, hogy egyesek mit esznek ezeken a nehéz dögökön…
Persze a kalandok még csak most kezdődtek – hegyre föl, hegyről le. És már megint a szemünk sem rebbent, amikor is az ösvénnyé szűkülő utunk folytatásaként egy nagyon meredek gyepes domboldalt kellett irányba venni. Mondom szemem sem rebbent, kb. az első fékezési kísérletemig, amikor is konstatáltam, hogy a megcsúszó hátsó kerék minden áron meg akarja előzni a fim endurós gumival szerelt (tökéletes tapadás) első kereket. Kicsit összecsináltam magam, de a végén csak sikerült ráfarolnom egy, a szarvas marhák által kicsit már kitaposott – ezáltal gyepmentesített – ösvényre. Közben kézzel-lábbal próbáltam jelezni Jocónak, hogy nem biztos, hogy az a szerencsés, ha utánam jön, mert TKC ide, TKC oda… a 250 kg az 250kg… Azt nem láttam, hogy végül is, hogyan oldotta meg a problémát, de mire felértem, ő is felért… Remélem, majd elmeséli.
Azt nem tudom, hogy Mistrál mit csinált volna ebben a helyzetben a traktormintással– de végül is ezzel most nem is kellett foglalkozunk – elég volt nekünk a magunk baja. Már csak az előttünk húzódó, keményen lezárt kapun kellett átjutnunk valahogy, hogy elérjük a túl oldalt csábítóan tekergő erdei utat… mert bizony mi a kerítés rossz oldalán voltunk.
Bontottunk… aztán újra építettünk…
Végül egy galádul szemből támadó Dácsia ellenére is (Jocónak még mindig hevesen ver a szíve, ha rágondol) csak kiértünk az aszfaltra nem is olyan messze Almásitól. Egy jégkrém elnyalása, egy hűs üdítő elfogyasztása közben úgy döntöttünk, hogy elég volt mára a jóból: menjünk haza.
És haza jöttünk.
Kicsit később Mistrál is hazajött – pedig küldtünk neki még égi áldást is…
Ez történt Mistrál szerint:
2012.06.09, zarándi tekergés, Taki, Regal, Mistral
Már az előkészületek is kalandosak voltak...
Taki felvetette egy héttel az indulás előtt, hogy kipróbálná az új szerzeményű DR650-et, csak úgy lazán, lábadozásképpen... Gondoltam, csak tudok már annyit egy sokat megjárt vén csataló-tenerével, mint a Taki félkézzel, törött lapockával! Hát nem...
Csütörtök este már majdnem megint útra kész lett a motor, de nagy teljesítménynél nagy fordulaton elkezdett dadogni. Gyertyacsere - szerencsére kaptam egyből, nem kellett két napot várni a rendelésre. Péntek du infocsere, megvan a DR is, jön Sada és Regal is próbál pár elvetemültet csaklizni a csabai puhányok közül! Erre a sok jó hírre már nekem is tromfolni kellett vmit: betojt az AC-m, mégse megyek :-(( Szerencsére a szélbe is belekiáltottam fájdalmamat, így eljutott egy segítőkész segítőhöz is, aki segítségemre sietett segítő válaszával: kössem ki, menjen direktben a karbiba a benya... Így majd a 20-ból csak 18-19-et tudok kiszipkázni - de más bajom nem lesz. Hogy ez nekem nem jutott eszembe!? :-( Szégyenlem magam azóta is...
Reggel korai kelés, kis szerelgetés, pénznyerés a gépből a családnak - és már Taki itt vár a garázsnál. Sadába beleállt az isiász, Regal mellől is kihaltak a vállalkozó motorosok, így csak hármasban találkozunk a Világosi várnál, odafönt. (azért fönt, mert ott kevésbé lehet eltévedni...)
A határig szépen elgurultunk, Taki ismerkedett a géppel meg a fordulatszámokkal. Megtankolás, tűz - nagyjából 20 percet fogunk késni a gps saccolása szerint :-( Az aradi elkerülő most nem is volt olyan vészes - hát persze, hétvége van. Persze, hogy a "bonyolultabb" (meredekebb) utat választ(juk)... Szépen felmászott mindkét motor. (amikor először jártam itt, akkor azt hittem hanyatt fogok esni - ki is kerültem oldalról egyesben az emelkedőt, most meg kettesben szépen felpöfögött a "nagyon" is a szekér :-) Útközben pislogtam fölfelé, hogy integessünk Regal-mesternek - de nem figyelt minket. Felérünk - sehol senki... Akkor ezért nem integetett vissza :-) Pont visszatoltuk/húztuk Taki besokallt motorját a "parkolóba" a kövekről (azt hitte a lelkem, hogy triállal vagy szöcskével van és nekiugrott a kapu felé menő útnak - én is ugyanitt akadtam el két éve, Ales meg Lajos mentett ki szorult helyzetemből), mire befutott Regal és sűrű elnézések közepette lecuccolt. Ez így volt kitalálva! :-))
Szuszogtunk kettőt és neki a vadonnak! Gyorsan bebújtam Taki mögé hogy Joci tudjon majd nekem segíteni... Szerencsére nem kellett (itt még...), cserébe viszont jól feltartottam az óvatoskodásommal :-( Csak mentünk, aztán menet közben kerestünk indokot, hogy miért is arra - így kikötöttünk Ghioroc fölött, hogy innen aszfaltozzunk egyet és majd Lippánál megyünk neki a nagyhegynek, aztán tovább a Bihar felé. Két érdekesebb rész volt, ez egyik egy jó meredek, porzós-homokos gyalogút lefelé, aztán kicsit lejjebb ugyanilyen meredek, de kövekkel, vízmosásokkal. Milyen könnyű volt kinevetni Lacit a múltkor - most a saját bőrünkben nem is tűnt olyan viccesnek... Sikerült lekecmeregni és a várig nem is törpént semmi érdemleges. Itt dobtunk egy balost fel megint a hegynek, és mentünk, mendegéltünk, élvezkedtünk. Valahogy Milovánál újra kikeveredtünk a dévai útra - és Conopnál, a tavalyi trip vonalán fel Nádasig. Milyen jó is elől menni, nem porol senki az ember előtt... Itt nagyon régen lehetett eső, és Joci is rájött az előző emelkedős bénázásaim után, hogy jobb előttem - így én maradtam a végére. Ami alapvetően nem baj, csakhogy le kellett maradnom, hogy elüljön annyira kettejük pora, hogy lássak valamit :-( Ez meg 100-150 m is volt :-( Annyira meg nem vagyok bátor, hogy vakon mentem volna, mert ugye ahol Taki (meg Regal) elviharzik, ott én azért szeretem látni, hogy miben fogok eltaknyolni 50-70-nél... A murvás hajtűkanyarokban sem voltam olyan bátor mint ők - de Regal megvárt szépen minden elágazásnál.
Az első esemény Nádasról kifelé egy zergecsapás, amin Taki átjutott, de Regal "én így szállok le"... (track: 4106-4107 :-) Nagynehezen sikerül a szűk csapáson (5m meredély lefelé, jobbra meg fölfelé, előre 20 centis sár és 30 fokos emelkedő :-( Taki tolta, én húztam, Regal bűvészkedett - sikerült! Én következtem, rengeteg előnnyel - mert engem már várt a felmentő csapat és megvolt a helyismeretem is, így a leszállás most elmaradt. Átevickéltünk, kicsit szuszogtunk azért a tetején.
De még nem volt vége :-( Az csak egy kis nyereg volt - és újabb meredély előttünk, amin a teheneket hajtják ki a fenti legelőre. De az a "fenti", az újra 30-40 fokos emelkedő, 10-20 centi mély vízmosásokkal barázdálva (természetesen hosszában lefelé), a patanyomok miatt durván egyenetlen, és FÜVES. Ennek majd 10 méterrel följebb lesz jelentősége - eddig tartott ugyanis az 5km/h-ás sebességem lendülete (meg a bátorságom is...). Itt megálltam és szépen forgó hátsóval, blokkoló elsőkerékkel csúsztam vissza hátra lefelé - egyenesen az egyik vízmosás irányába - ahonnan csak hárman húzzuk majd ki a gépet :-( Valahogy sikerült megfogni. A negyedik (tizedik) önindítózás után megjelentek az érdeklődők is a dombtetőn (gyk: Taki és Regal) és lelkükben bizalommal, szemükben sanda mosolykákkal drukkoltak nekem erősen - merthogy sokat kellett volna gyalogolniuk lefelé nekem segíteni. Mindig adtak egy újabb esélyt - hátha most, most! Áá, de béna... Na majd most - de mégsem... Regal unta el hamarabb és megkönyörült rajtam (vagy magukon!? Mentek volna már tovább...), ledöcögött és meglökött, mikozben erősen "dícsérte" azt a szép E07-es gumimat... Nem mertem toronyiránt menni - baj volt "természetesen". Próbáltam oldalvást, kisebb emelkedéssel felmenni - de mégis a völgyoldalra borultam, amikor vagy vakond-túrás vagy pata-gödör megdobta a hátulját így az lecsúszott oldalra - én meg mentem vele... Joci közel volt még :-)
Sikerült felbóklászni, a tetőn (ahol már meg sem lepődtünk, hogy újabb nyereg...) kis pihi (itt fogyott el a másfél lityi vizem de szerencsére lent sikerült pótolni) - amit Taki unt el először és jelezte, hogy ha 5 percen belül nem jön vissza, akkor menjünk utána. Mentünk. Szép kilátás volt a Nádas környéki hegyekre! Innen már csak lefelé volt út :-) De milyen!? Szép vízmosások itt is, aztán a Nagy Vezetőnk persze talál egy még kevésbé járt ösvényt - a sok vadmálna csak úgy tépte rólunk a cuccokat... (vagy azok medve-karmok voltak!??) Szerencsére párszáz méter múlva beértünk az erdőbe és ott már nem volt aljnövényzet. Itt kezdett "emberesedni" az út, megjelentek a hosszabb sarak, pocsolyák, patakok. Úgy látszik, hogy erősebben lemaradtam, mert nem volt senki a kereszteződésekben - bíztam benne, hogy akkor egyenesen... Aztán egy eősen sáros-patakos rész után egy tisztás-félén megálltam - mert láttam, hogy mi van előttem... :-( Csak eltévedtem mégis... Nem létezik, hogy arra mentek... Ha meg arra, akkor meg úgyis annyira fáradt voltam már, hogy nem volt lelkierőm arrafelé menni. Kicsit szuszogtam, dudákodtam is, hátha... 10 percet szuszmákoltam, élveztem a csendet, a friss hegyi levegőt - és a szúnyogokat :-) Az idilli pikniknek a fáradtságom vetett véget. Térerő nem volt, nem tudok szólni sem nekik, hogy nekiindulok a világnak 1edül :-)
Szép lassan visszaültem, beröff, és visszakocogtam sáron-mocsáron át egy elágazóig. Nézem a térképet - hátha át lehet itt menni észak felé... 150 méter után hosszanti patakmeder, emelkedő, sűrű erdő - talán már egy medve is kinézett magának a bokrok közül... Itt még két perc alatt sikerült megfordulni és irány vissza. Megpróbálom a másik utat is - ezen 100m-rel bátrabb vagyok - de ugyanez, nagy kövek a patakmederben, sár. És amikor már majdnem elindultam tovább fölfelé - megjelenik a korábban már látott Nissan Pathfinder - lefelé. Annyit pont tudott inglisül, hogy lebeszéljen arról, hogy tovább menjek errefelé egyedül :-( Elköszönt - én meg ott maradtam a menetiránnyal szemben a patakban egy 180 kilós motorral :-) Nem volt azért olyan vicces, mint most ez a szmájli :-)) Egy laza 10 perc után irányba állt a gép, uccu vissza a nádasi útra. Útközben egy pihenő családnál megálltam és megtudtam tőlük, hogy Takiék is erre jöttek korábban fölfelé és elmutogattam, hogy ha keresnek, én meg elhúzok Arad-Budimpesta irányába... A kereszteződésnél nem mentem vissza Nádasra, hanem lefelé vettem az írányt a Maros völgyébe, Barzava felé. Egy tízpercet itt is pihegtem és próbáltam a többieknek jelezni: nyomtam Takinak egy sms-t, hogy a medvéket elkergettem, Arad felé nyomulok haza :-)
Klassz, de eseménytelen út következett délnek, föl-le, jobbra-balra - de annyira fáradt voltam, hogy már kiállni is alig bírtam. Aztán eccercsak' mit látok!? Egy féklámpa villan előttem!! Csak neeem!??? Utolértem volna őket?? Csúnya lenne az én tempómban... Istenem, add, hogy ők legyenek!
De nem, egy Avensist értem utol. Az első lehetőségnél elenged - meg is köszöntem neki. És egyszercsak vége az erdőnek, csupasz domb, a tetejéről gyönyörű kilátás a völgyre és visszafelé fel a Zarándra. Itt már megálltam, pár km az aszfalt, ami hazavisz, fotózgassunk egyet :-) (majd összerakom a panorámaképet is) Itt ért utol a Toyota, integettünk egymásnak :-) Jó kis meredély lefelé a végére - és végre büdös fekete csík alattam.
Szép 80-as tempóra beálltam, elengedtem a kamionokat néhol (főleg lakott területen belül toltak le az útról), aztán Lippánál tankolás - fogalmam sem volt, hogy AC nélkül mennyire tud kiürülni a tank és mivel nem vittem lej-t, szombat este vagy nyitva lesz kártyás kút vagy nem, a másfél lityivel nem megyek túl messzire adott esetben - így inkább feltöltöttem. 14 lit, 240 km Nagylaktól. Itt találtam ki, hogy gyerek még az idő, milyen jó is lenne Csabára befutni egy jó kis "varnyúpörkűttre"! Befújtam a láncot a kutas segítségével, megigazítottam a kormányt, mert kicsit hátrébb került a két potyogásnál, a kézvédő is feljebb keveredett, a 10-es dugókulcsot beejtettem valahova a motorba :-( - visszaegyengettem a cuccokat, 20 perc lazulás - irány Világos, Gyula!
Útközben láttam azt a köves lejtőt ahol lejöttünk délelőtt - még nézni is rossz volt :-)) Aztán nédda, Zaránd falu! Valahol megálltam olajat nézni, de csak kamionos 20w50-es volt, mittomén jó-e nekem... De csak 18lei :-) A következő nagyobb kútnál is megállok, itt van kamion nélküli 20w40-es, már majdnem porzik a motor belülről :-( A felét beleküldöm, a maradékot felkötöm a csomagtartóra - egész világjáró kinézete lett a mocinak: mint aki sárban járt, jobbról egy túlélő csomag benzin, balról túlélő csomag motorolaj :-)) Juteszembe, a MOL-nál a 20w50-es 38lei, itthon is 2900 Ft :-( Hitemre, halkabb lett a motor...
Tűz tovább, vár a kaja! A falvak közötti térség puszta, csak gyep, semmi más, gyönyörű! Ilyet Szentes körül meg a Tisza-tónál láttam eddig csak. Itt gondoltam bele, hogy Árpádék is ugyanezt látták anno - a Zarándtól egészen Budáig nem volt semmi, de semmi... Szentimentális vagyok.
Határ, Gyula, itt már felhívom Regalt, hogy merre voltak előző este - de biztosan áztatja magát, nem veszi fel. Sebaj, irány Csaba. Ahogy beérek, hatalmas hepaj a sportcsarnoknál, jobbnál jobb nők miniben, ahhhhh... Hívom Regalt - bazze', nem is Csabán vannak, hanem Pósteleken, irány vissza :-( Pár km, megvan a kemping - ott vannak a motorok, sátrak! Skalpé ugye elég látványos, Sárvi plexijét is a matricák tartják össze - ez is ösmerős :-) De hol vannak a Zemberek!?? Csaban a sörfeszten nyilván... Egy helybeli is így vélekedik, azt mondta, hogy pár órája nem volt itt mozgás. Affrancba, hogy nem mentettem el Cslacc telefonszámát - nem tudtam senkinek kukorékozni. Namind1, így jártam, pedig kerültem miattatok egy százast legalább :-)
Indulás haza. Csaba túlsó végén letakarítom a sisakplexit, mert igen sok bogár veszítette el rajta az életét. Mégegy indulás :-) Nédda, mi pislog ott a messzi égben elől!? Nna, mi, Te okoska, a megjósolt-várt zápor zivatar :-( Ááá, messze az még, meg egy kicsit mintha jobbra lenne tőlem... Azért egy tízest ráhúzok a 85-re. Orosházán már balról is kezdett csapkodni a ménkű - mégpedig igen rendesen ám, néha majdnem leoltottam a lámpát, hogy nem kell ide, olyan világos van. Székkutas, haladunk! (bele a zivatarba) Egyre fényesebbek a villámok - csak Lázárhelyet érjem el, ott beállok átvészelni a vihart egy benzinkúthoz... Erre elkezd kopogni a sisakon az eső :-( Nem baj, akkor a következő buszmegállóig megyek csak... Még egy tízes pluszban-és már csak 5 km! A kopogás eláll!! És akkor villant a dupla villám, amit a délmagyar-online is lehozott, gyönyörű volt! Büdös -> ATEV telep, mindjárt, mindjárt itt a kút. Bent vagyunk a városban, rángat a szél. Megvan, szárazon elértem! Telef haza Szegedre, mi újság, mekkora a víz? Semmi. Csak pislog az ég. Hmmmm. Akkor lenne esély a két viharzóna között elslisszolni!? Goooooo! Plusz egy tízes... 120-szal téptem végig - és - egy kis képzavarral - sikerült szárazon víz nélkül megúszni!
Azt a sok szép erdélyi sarat sajnáltam volna a legjobban...
--
Szép volt, jó volt, baromira elfáradtunk! Törés, kár nem lett senkinél, a statisztika a "leszállásokról" emlékeim szerint 4-2-1 (Regal-én-Taki)
Ilyet még, sokat!
530 km, 7:30-22:15
A sofőrök előtt le a kalappal, sokan segítettek előzéskol lehúzódással, jelzéssel - mindig megköszöntük és nyugtázták. Normálisan is lehet ezek szerint közlekedni...
--
Most így, második olavasatra előjött pár régi kép meg videó, Taki sok helyen járt már a szöcskékkel - most meg persze kíváncsi volt, hogy elemgy-e a nagyvas erre. És elment(ünk!!!) (igaz Ragal plusz plexijét leamortizáltuk egy felállításnál - de az is lehet, hogy már az "odafelé úton" eltört...
--
Taki videója:
Popkornos verzió (alig vágva):
Sportmotoros verzió (lényegretörően): ugrás a videóra, ahol illik szavazni is...