Irány a Fekete tenger!

Előkészületek

Már évek óta beszélgettünk a haveri körben egy kicsit nagyobb lélegzetvételű túra lebonyolításáról. Idén a kis dr250-esek beszerzésével úgy láttuk, hogy a lelkesedésünk mellé végre a technikai háttér is felsorakozott - már csak a családtól kellett valahogy "megszabadulni" erre a maximum két hétbe megálmodott időre. Célterületnek a Fekete-tenger Romániához tartozó szakaszát néztük ki. Választásunk azért esett erre a területre, mert a Kárpátok nyújtotta vadregényes hegyvidék elég csáberővel hatott ránk és ezt tetézte még a viszonylagos közelsége is. Azt reméltük, hogy 10-14 nap elég lesz a körülbelül 2000 km-re saccolt, lehetőleg offroad szakasz leküzdésére.

Az alapcsapatot ketten alkottuk. Boci és Én. Úgy gondoltunk, hogy a haladás miatt csak nagyon kis létszámú csapattal indulunk majd el. Arra gondoltunk, hogy maximum 4 fő lehet az a létszám, amit hosszabb távon is könnyedén egybe lehet tartani és amivel még viszonylag haladni is lehet. Sokkal kevesebbel azért nem mertük vállalni, mert ha véletlen valami baj történik, akkor mindig jól jön majd a segítő kéz. Megpróbáltunk első körben az ismerősök, haverok közül magunk mellé toborozni még két elszánt enduróst, de sajnos egyéb elfoglaltságra hivatkozva senki nem vállalta. Végül a neten is meghirdettük... itt sem volt kitörő a lelkesedés.

 

Indulás előtt pár héttel jelezte polya, hogy ő viszont nagyon-nagyon szívesen velünk jönne, de kicsit tart attól, hogy már kb. 3 éve nem igazán endurózott és fizikálisan sem érzi magát a toppon. Megbeszéltük vele, hogy ha nem zavarja, hogy előfordulhat, hogy menet közben kell majd lecsatlakoznia, akkor jöjjön nyugodtan - reméljük, hogy nem lesz gond. Hiszen a 10-14 napra tervezett folyamatos hajtás miatt mi sem terveztünk valami iszonyatosan erős menetet. Na, már 3-an voltunk... Még Király Ferit próbáltuk "bepalizni", mert őt az előző publikus erdélyi túránkon egy nagyon lelkes, jó állóképességekkel megáldott és nem utolsósorban, románul tökéletesen beszélő endurósnak ismertük meg. Feri pozitívan fogadta a megkeresésünket, de végül a családi költségvetés és időbeosztás oltárán kénytelen volt feláldozni ezt a gurulást...

 

A keménymagból Gábort soha nem lehetett 1-2 napnál hosszabb időre kirobbantani a cégvezetéséből - tehát ő szóba sem jöhetett, pedig Szegeden ő bitorolja a harmadik dr250-et. Be szép is lett volna tisztán DR-ekkel végig csinálni... Robi, a negyedik állandó társunk, pár éve kezdődő gerinc problémák miatt egy nagyon komoly műtét sorozaton eset át, aminek a kilábalása még mindig folyamatba van - ilyen hosszú utat egyszerűen nem mert bevállalni. Ellenben felajánlotta, hogy elvisz minket a hegyek lábáig autóval és az első nap nagyrészében el is kísér minket a kis pamperájával. Majd - ha időben szólunk neki - a visszafelé vezető úton is szívesen elénk jön. Ez egy kihagyhatatlan ajánlat volt.

A készülődés alatt többször megváltoztattuk a tervezett csapásirányt. Eleinte a Kárpátok déli lejtőit terveztük kijelölni haladási iránynak, aztán a jobb haladás érdekében inkább kicsit északabbra, a dombosabb vidékre kezdtünk koncentrálni. Inkább a visszafelé ejtjük majd útba a Déli-Kárpátok hatalmas hegyeit. De B tervként azért azt is elfogadhatónak tartottuk, hogy egyszerűen csak motorozunk úgy kb. 12 napot és mindenféle cél nélkül is jól érezzük majd magunkat...

 

---

1. nap

Mindenesetre augusztus 9-én, reggel 6 órakor kezdtünk el felpakolni a futóra a motorokat... A GPS adatok alapján pontban 10:43-kor (román idő szerint (+1 óra!)) Ghiorok (Gyorok) mellől vágtunk neki a túrának.

A Zarándi hegység ismert lejtőin jól haladtunk. Mondjuk az is tény, hogy kb. két óra célirányos keleti haladást követően az ismert kanyarok, hajlatok szépen elmaradoztak és mi egyre gyakrabban futottunk bele zsákutcában végződő fakihordó csapásokba. Néha kénytelenek voltunk a traktorokkal kijárt utakat gyalog ösvényekre, majd azokat vadcsapásokra és ha más nem maradt, akkor úttalan utakra váltani.

Sajnos már az út elején feltűnt, hogy nem igazán sikerült összehangolnunk a motorok átételezését. Így Boci az elől 12 fogat számláló lánckerekével olyan feljárókat is simán bevállalt, amit az én 13-as fogszámmal bíró dr-em már csak lehörgéssel tudott értékelni... Polya számítva a keményebb terepre, még otthon bepakolta a kisebb első lánckereket, amiről sajnos csak most derült ki, hogy az bizony nem a dr350-esre való. Minő malőr. Így kénytelen volt az elvileg 15-ös szettel küzdeni a meredélyek ellen. Az egyik, igen meredek feljárónál annyit kellett kuplungoznom, hogy a végén már csak átalakítással tudtuk csúszásmentesre állítani a kuplungom holtjátékát. Persze többször jeleztük Boci felé, hogy nem biztos, hogy az összes útbaeső, közel függőleges feljárót ki kell próbálni... de ő csak somolygott – és „fogjátok az áttételre” mondattal reagálta le. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy visszafelé neki is a 14-es lánckerék volt elől és elég sokat sírt a szája, hogy nem akarja leégetni a kuplungját... - ej-ej... szeretjük az együtt érző embereket... ;))

14 óra körül álltunk meg ebédelni, ahol felajánlottam polyának, hogy cseréljük le a motorján a 15-ös lánckereket az én visszaútra tartalékolt 14-esemre – valamivel csak jobb lesz. Természetesen csak a csomag teljes levételével tudtam elérhetővé tenni... és természetesen csak a dr350-esről való lánckerék levétele után derült ki, hogy polya rosszul emlékezett. A motorján jelenleg is egy 14-es lánckerék édesgetett. Szóval adtunk a halottnak egy csókot – de legalább pihentünk egy kicsit. Robitól 15 óra előtt kb. Odvas-Milova magasságbán vettünk érzékeny búcsút, mert ugye neki még a kocsihoz is vissza kellett érnie. Immár csak a végleges csapat maradt meg: Boci a dr250-nel, polya a dr350-nel és én szintén egy dr250-nel. 

Robitól való levállasunkat követően egy igen meredek lejárón kezdtük el megközelíteni az alattunk futó utat. A meredekségre jellemző volt, hogy kénytelenek voltunk leszállva kísérni a motorokat. Természetesen itt úttalan utakra kell gondolni. Tehát az avarban megbúvó száraz gallyakon megcsúszó kerekek miatt minden perces volt a lezúgás veszélye. A végén egy vadszederrel nagyon benőtt szakasz hozott még egy kis változatosságot az életünkben. Bocival viszonylag hamar leértünk a domb aljára, sajnos polya elég nehezen vette ezt az akadályt. Többször is maga alá gyűrte őt a motorja, elég sokat kellett emelgetni. Ezt tetézte még, hogy aznap ekkor tájt volt a legmelegebb is. Így a hegyoldalban az életéért küzdő polyára várva én bizony alsógatyára és strandpapucsra vetkőztem. Természetesen leérve nem hagytunk neki túl sok időt pihenni, hiszen mi már vagy félórája türelmetlenül vártuk. (A tracket elnézve én 15:10-kor kezdtem el a leereszkedést és 15:33-ra értem le, ez 275m-t jelentett távolságilag és 102m-t magasságilag, a továbbindulás 16:11-kor volt. Tehát egy óra alatt tettünk meg 275 m-t... ;))

Mondanom sem kell, hogy az alattunk futó úton nem mentünk 500m-t sem és máris meredek feljárón találtuk magunkat. Itt a ráfordulásnál nekem is sikerült egy nagyon szép taknyolást bemutatnom, amikor is a csomagokkal megterhelt kisdokit végül kénytelen voltam egy teljes fejen átfordítással talpra állítani. Természetesen a többiek megvárták, hogy ennek ellenére azért felküzdjem magam a domb oldalba és csak utána közölték, hogy ez bizony zsákutca – mehetünk vissza. :)

Polyán kezdtek jelentkezni a teljes fizika fáradság tünetei... egyre kevesebbet sírt, egyre morózusabban vezetett és már-már a kuplungja miatti aggodalma is megszűnt. A magával hozott 4 literes vízkészletének már rég a fenekére hágott.

Közben kicsit átláthatóbb területekre értünk. Az erdőket fűvel benőtt hegyoldalak váltották fel. Itt viszonylag jól haladtunk, bár a fű közt megbúvó hangyavárak okoztak meglepetéseket. Ahogy az egyik csupasz domboldalból a legkisebb veszteséggel próbáltunk átkelni a másik csupasz domboldalba (a dombok között azért mindig volt egy-egy erdősáv, patakocska stb.) kannákat cipelő embereket fedeztünk fel. Bocival utánuk vettettük magunkat – hátha valami jó kis vízlelő helyhez tartanak. Nem kellett csalódnunk. Közben polya – a kimerültségtől vakegérré válva - simán elment tovább előre, na majd később megkeressük.

Kiderült, hogy egy német-román tábor van a közelbe és oda hordták a vizet. Mondták, hogy még két személynek akár ággyal is tudnak szolgálni. Boci nagyon boldog volt, hogy az ezer évvel ezelőtt tanult kevéske kis német nyelvtudásával milyen jól elboldogult, de végül is a magasröptű társalgát kénytelenek voltunk polyavadászatra cserélni. :) Előtte azért minden üres edényemet megtöltöttem vízzel, gondolva a kitikkadással küzdő harmadik társunkra is.

A gyepes hegyoldalban nem sokára felleltük a dr350 nyergében veszítő társunkat is. Immár hármasban kezdtük keresgélni azt a helyet, ahol biztonságosan eltölthetnék az első sátras éjszakánkat. A rengetegben már nem akartunk behajtani, így az utolsó még füves domboldalban, egy szilva fák által alkotott kis lugast szúrtunk ki mint leendő táborhely. Lepakolásnál vettük észre, hogy az édes gyümölcs miatt elszaporodó vaddarazsak már birtokba vették az általunk is kiszúrt sík placot, így egy kicsit visszább vonultunk.

A sátorállítás után átadtam Balázsnak a fellelt 2.5 liter életet mentő vizet, ettünk egy kis hazait, egy kis szilvát... Tábortűzre már nem futotta erőnkből. Boci felállította a riasztó rendszert, ami a táborunk kör kifeszített vékony damilra ráakasztott riasztó tárcsafék zárból állt. Leteszteltük – elég érzékeny volt, ha valaki be akart jutni a táborba biztos, hogy bejelzett. Nyugodtan hajtottuk álomra a fejünket, kíváncsian vártuk a következő nap kihívásait.

Az első nap megtett nyomvonal:

távolság: 51.2 km, légvonalban: 27.1 km, idő: 9:16

Az első nap készült összes kép:

 

 

---

 

 

2. nap

Na, akkor nézzük ezt a második napot... ;)
Reggel már-már a Nappal együtt keltünk, vagyis csak egy kicsit később. Polya állította, hogy a riasztórendszerűnk teljes hangerővel zengett valamikor az éjjel, de mi rá sem bagóztunk. Ezt el is hittük neki meg nem is... Mert elképzelhető, hogy tényleg nagyon mélyen aludtunk, de az is elképzelhető, hogy Balázs ütőtte ki magát valami iszonyatos módon - és rémálmai voltak (mert azért így magunk közt szólva volt neki egy-két nagyon mély pillanata is...). Na, a lényeg - pikk-pakk összerámoltuk a csomagokat, eltüntettük a nyomainkat és már gurultunk is a távoli tenger irányába... Mivel nálam volt a GPS, ezért általában én mentem elől - így aztán az én csízmámon landult a reggeli párától az aljnövényzet levelein meggyűlt víz nagyrésze is.

Eleinte egy kellemes kis patakot követtünk, nagyon szép helyeken keresztül, majd amikor már nagyon eltért az eredeti iránytól, akkor egy jobb, majd egy jó és végül egy nagyon rossz úton próbálkoztunk... persze ezek sem akartak beállni keleti irányba, így mondanom sem kell, hogy egyszercsak azon vettük észre magunkat, hogy teljesen elnyelt minket a vadon. Ezen a területen nagyon sűrű, fiatal erdőt talál az ember. Mivel a fák lombozata még nem alkot áthatolhatatlan akadályt a fénynek, így bizony nagyon sűrű, bokros aljnövényzettel. Alig tudtunk haladni - nem is beszélve a meredek domboldalban kidölt fák által ránk kényszerített kitérőkről. Szóval már-már örömmel vettettük bele magunakt az alattunk futó patak medrébe. Ne egy sziklás patak mederre gondolj, itt a puhább talaj miatt a víz egy elég mély vájatott harapott ki a hegyoldalból, amikor már benne voltunk megkönnyebbülve konstatáltuk, hogy a meder felett összenőt bokrok, kidölt fák bizony simán a fejünk felett maradnak. Így nekünk egy viszonylag használható ösvényt nyitott a vízet alig tartalmazó meder. Ebbe kerülgettük a lerakódott uszadékokat, döglött vaddisznókat - viszonylag jól haladtunk. Persze közben rendszeresen kerestük a kitörési pontokat, de a meder fala olyan meredek volt, hogy csak Boci látott benne fantáziát. Ráhagytuk, és mentünk tovább... Addig-addig, amíg a meder kicsit kiszélesedett. Ennek akár örülhettünk is volna, de sajnos az immár szélesebb vájatba simán bedöltek a fák és áthatolhatatlan akadályként tornyosultak előttünk. Bocival gyalog próbáltunk valami alternatívát keresni. A part oldalt mindketten járhatatlannak ítéltük, de a mederbe dölt fák közt ügyesen kerülgetve egy már-már járható csapást véltünk felfedezni. Szerencsére pár évvel ezelőtt résztvettem a Gasgas expedición, amelynek egyik nagy tanúsága az lett számomra, hogy ismeretlen területre nem megy az endurós kézifűrész nélkül. Előszedtem a csomagok közt megbúvó ágvágómat és művelés alá vettem a patakmedred. Igazából meglepően kis munkával sikerült egy járható ösvényt kijelőlnünk. Persze a rend kedvéért, azért hagytunk rajta keresztbe egy-két nem túl magasan kidőlt fát és egy viszonylag meredek patakugrást is - ha már endurózunk.

Persze kiérve maximum 3-400m-ig örülhettünk az eredményeinknek, mert ismét iszonyatos fakidölés dugaszolta el az utunkat. Polya reggeli kipihentsége kb. itt kezdett ismét átmenni melankóliába... ;) Bocival ismét megpróbáltuk a lehető legkevesebb munkával a lehető legjobban járhatóvá tenni a terepet - s közben az előre jutás helyett inkább a kitőrési lehetőségeket kezdtük szemelőtt tartani.

Találtunk is egy olyan helyet, ahol viszonylag kisebb volt a meder partjának a meredeksége, bár a lezuduló víz miatt elég sáros talajjal bírt. Mindenesetre elég nagy nekifutót sikerült kitisztítani, így reális esélyt láttunk arra, hogy feljussunk az első pihenőig. Azt, hogy után hogyan lesz tovább, úgy gondoltuk, hogy majd elegendő lesz akkor végig gondolnunk, ha már ott vagyunk. :)

Előre küldtük Bocit nyomvonalat találni - hiszen felfelé haladva kell a rutin és a tehetség, hogy a váratlan akadályok által előállt kanyarokból győztesen kerülhessen ki az ember... Ügyesen feljutott. Őt én követtem - valahogy én is felértem... Majd polya is bepróbálkozott. Elég negatívan állt a csiki-csukis feljáróhoz, amit végülis nem csodálom, hiszen a viszonylag hosszú áttétellel nem tudott olyan lassan menni, hogy biztonságosan bevehessek a kanyarokat és közbe  a motor se fulladjon le... Na, a lényeg: kis idő után mint hárman fent voltunk...

A benzinünk kifogyó félben volt - ráálltunk a murvásra és irány az aszfalt. Bárzavaba beérve egy közértnél bevásárolutnk, hiszen a vízkészleteink végére értünk már és megérdeklődtük, hogy merre van a legközelebbi benzinkút. A dévai úton csak pár kilométert kellett visszamennünk. Tankolás után úgy döntöttünk, hogy az előző murván visszamegyünk az erdőbe és megpróbálunk a leküzdhetetlennek ítélt hegytől kicsit északabbra ismét keletnek fordulni.

Természtesen ismét letértünk a jól kitapostt útról egy elég meredek fakihordó nyomon. Magas fordulaton kellett tartani a motorokat még egyesbe is (a kettest el sem bírták volna), hogy haladni bírjunk, persze ezt az utat sem használták már évek óta, így sok-sok meglepetést tartogatott... A legnagyobb meglepetés kb. 800m után ért minket, amikor egy-egy iszonyat meredek visszafordító szerpentin kanyar után egyszercsak teljesen véget ért - nincs tovább. Reménytelen. Visszafelé találkoztunk polyával, megnyugattuk, hogy nem kell már tovább erőltetnie - mi is lefelé tartunk... :))

Na, a második hasonló szitúció után balázs úgy gondolta, hogy neki ebből elég. Inkább kimegy aszfaltra és majd a sátorhelyen találkozunk... Ez elég hülye ötletnek tűnt, de összeségében semmi értelmes dolgot nem tudtam volna ellene felhozni - tényleg csak gyilkolta a motort és tényleg jobban haladtunk volna kettesben... Megbeszéltük, hogy sms-ben értekezünk, hiszen a hegyek között alig-alig van térerő és visszatért az előbb elhagyott, bíztatóan széles murvás útra, hogy azon keresztül megy ki aszfaltra. Én meg Boci után vetettem magam... nagyon kellemes emelkedők jöttek, szépen és hosszan küzdöttünk.

A tervet tett követte. Kisebb-nagyobb közdelmek után próbáltuk tartani a keleti irányt, de ha a tracke ránézel akkor te is láthatod, hogy bizony elég sok helyen kénytelenk voltunk fejet hajtani a természet előtt. Elég sok olyan katlanba futottunk bele, amiket több órás küzdelem után csak hátrafelé tudtunk elhagyni... Végül ismét egy patakmeder hozta a megoldást, amit követve sikerült kitörni a vadregényes eredőségből. Ismét fűves domboldalak állták az utunkat. Két ilyen domb között futott az előbb még segítő patak, aminek a két partján olyan hatalmasra nőt lapulevelek fogadtak, hogy teljesen esélytelenek tűnt az átjutás. Mindenesetre Bocinak már annyire tele volt a töke a hegyoldalas bokorharctól, hogy inkább előre, mint hátra - belevetette magát a lapurengetetbe. Olyan lendületbe volt, hogy a középe mély árkot szántó patak is csak lassítani tudott rajta. Mit lehetett ilyenkor csináli - mentem utána én is. Persze ennek örömére még az eső is elkezdett szakadni. A lényeg: végül csak felakadtam a patakparba, de közös erővel túljutottunk rajta. 

Megpróbáltam a GPS segítségével ritkásabb területeket keresni és azokat követve haladni a tenger felé. Rájöttünk, hogy ha a közelbe lévő településekre begurulunk, akkor általában találunk olyan murvás utat (de nehogy tényleg útra gondolj! Néha még ösvénynek se lehet nevezni...), amit követve nagy eséllyel átjutunk a szomszédos faluba, majd onnan a következőre... Ez így leírva nem tűnik olyan bonyának, de a valóságban valami hihetetlen akadályokat kellett leküzdenünk - elég ha csak a track kesze-kuszaságára figyelsz...

Troast előbb egy nagyon kellemesnak induló muvás úton próbáltuk megközelíteni és a GPS alapján már-már pár kilométeres közelségben is kerültünk, amikor is előbb egy nagy alapossággal lerakott sorompó állta az utunkat (kb. 20 másodpercig), majd az egyre szükülő útról tisztán kiderült, hogy bizony ő csak az erdőből való fakihordási és véletlen sem a szomszédos falu megközelíthetőségét hajlandó szolgálni. Így bizony egy kb. egyórás felesleges és izzasztós kitérő után kénytelenek voltunk ismét visszatérni a kiindulási pontra és új alternatíva után nézni.

Végül Troas közelében egy szép gyepes hegytetőn vertük fel a sátrainkat - leginkább azért mert Boci ragaszkodott a szép kilátáshoz és miközben többször is kihangsúlyozta az önzetlenséget és a csapat szellemet... na, szóval ismét hegytetőn táboroztunk... ;) Természetesen ismét nem raktunk tábortűzet, egyrészt mert messze voltak a fák, másrészt mert nem akartam világító toronyként szolgálni... Na, de majd holnap!

A riasztót újra bekapcsoltuk - én ismét nem ébredtem fel a szarvasok látogatására - de hát ugye, aki egésznap dolgozik, az esténként jót alszik.... ;)

A második nap alatt megtett nyomvonal:

távolság: 137 km, légvonalban: 28 km,  idő: 12:03

A második nap készült összes kép:

---

3. nap

Nagyon szép napra épredtünk... Gyors pakolás és 7:30-kor már gurultunk is lefelé az alattunk fekvő kis faluba, Troasba. A levivő útról természtesen megint kiderült, hogy már évek óta nem hasznája senki, így nem is csodálkoztunk azon, hogy simán belvitt a falu határába futó kis patakba - de kilábaltunk belőle...

Terveszerint célba vettük Rosa Noua-t, arra számítva, hogy elkapjuk a falvak között húzódó utakat. Egy elég ígéretesnek induló, kellemes eredei, patakátkelésekkel tarkított múrvás úton haladtunk. Az egyik megelőzött zárt busz buzgon dudálgatott valamti, de mi nem vettük magunkra. Szépen öntudatosan haladtunk előre. Sok-sok hegy hátat megmásztunk, sok-sok völgykatlant bepróbáltunk, de sehogy se sikerült a kiszemelt települést 4 km-nél jobban megközelíteni. Ezen a vidéken már nagyon meredekek a hegyoldalak, így az egyedüli közlekedés csak a hegygerinceken, vagy velük párhozamosan a hegyoldalba vésett utakon volt lehetséges. A hegyoldalról való leereszkedést a meredekség miatt csak abban az esetben mertük bevállalni, hogy láttuk is, hogy a völgyben van út, mert bizony ha egyszer leereszkedtünk, akkor onnan föl már tuti, hogy nem tudunk menni... ezt tegnap többször is megtapasztaltuk. Így aztán elég jól be volt határolva a mozgásterünk. Mindenesetre és mindentől függetlenül azért mentünk mi le felé olyan maredélyen is, hogy ihaj... és bizony felfelé is ugyanazon... sőt oldalaztunk olyan hegyoldalba, ahol reális veszélye volt annak, hogy az oldalra megcsúszó motort már csak a hegyaljába fogjuk viszont látni. Szerencsére a gumik tették a dolgukat és bizony, itt el kell fogani, hogy a sokéves rutinnak is nagy szerepe volt... De a lényeg: 10:30-kor 31 iszonyatosan nehéz kilométerrel a hátunk mögött pont ott voltunk, ahonnan elindultunk: Traosban a falutáblánál. Ekkor döntöttünk úgy, hogy ezt a haladási tempót nem engedhetjük meg magunknak - inkább kimegyünk a dévai útra és megpróbáljuk azon túltenni megunkat ezen a barátságtalan vidéken.

Ezt tettük. Az időközben leaszfaltozott Savarson-Gurahont összekötő úton kigurultunk a főútra, amelyen 14 km megtétele után Marosszelesténél tértünk le ismét. Itt Boci összefutott egy régi tanítványával, de csak épp hogy köszöntötték egymát és már mentünk is tovább a rengetegbe... Petris-nél egy nagyon kellemes, nagyon alsóbbrendű aszfaltútra tévedtünk, aminek a haladási iránya tökéletesen megfelet a mi elvárásainknak és mivel szinte autóval sem találkoztunk, úgy gondoltuk, hogy ezen kipihenjük a délelőtti nemhaladás okozta traumát... :) Kb. 60 km/h-s állandó sebességgel haladtunk rajta.

Obirsia környékén a murvás (néhol aszfaltos) út melletti faházakat valami helyi piktor nagyon kellemes rajzokkal díszítette. Többször si megállásra késztetve minket.

Tarnavanál tértünk rá egy főbb útra, amelyen behajtottunk az elvileg első éjszakai célunkra: Brád-ra. Valhol itt áltunk meg ebédelni egy kellmes színekben ragyogó útszéli pihenőnél.

Az élet szép, telehassal megterveztük az előttünk álló útvonalat és már mentünk is tovább. Bradot elhagyva Valea Almasului határába ejtettünk útbe egy helyi kis múzeumot, amit megpillantva arra gondoltunk, hogy pár percet megpihenünk és közben kicsit kulturálódunk... Később kiderült, hogy kicsinak tűnő épület bizony elég nagy kiterjedésű és széles területet lefedő tárlattal rendelkezik. Több mint egy órán át hallgattuk a magyarul nem beszélő, de azért kicsit mégis, idegen vezetőnk történeteit. Kellemes élmény volt. Innen kisebb mellékutakon, földutakon át értük el Zlatnát. Ahonnan egy nagyon kellemes murvás úton mentünk tovább Bradesti irányába. Onnan ismét alsóbbrendű aszfalton az aznapi cél, Aiud felé.

Aiudon gyorsan megtankoltunk és a lemenő nap utolsó sugarait kihasználva szállás után néztünk... Közben üzentem polyának, hogy ne cseréjen gumit, csak áttételt is jőjjön utánunk, mert a mai nap szinte csak murván és aszfalton haladtunk. Aztán belegondolva a reggeli 3 órás szívásba már nem is voltam olyan biztos abba, hogy ez olyan jó ötlet, mert abból a 3 órából simán lehetett volna akár egy-két napos programot is kerekíteni. ;)

Mindenesetre nem volt egyszerű ezen a sűrűn lakott területen megfelő területet találni a sátorállításhoz. Végül a főútról a beton vízelvezeőárok átugasztás után letérve, a domboldalban egy kis kaszáló/gyümölcsös legtávolabbi sarkában a lepotyogott almákat arrébb dobálva kitakarítottunk egy két szeménynek elegendő helyet. Gyors sátorállítás és egy gyors tábortűz után a riasztó felállítása nélkül (szinte érintő közlebe volt a főút és a város is) abban a tudatban tértünk nyugovóra, hogy igaz, hogy ma egy kicsit több aszfaltot vállaltunk be, de legalább haladtunk.

A harmadik nap alatt megtett nyomvonal:

távolság: 255 km, légvonalban: 109 km,  idő: 13:14

A harmadik nap készült összes kép:

 

 

---

 

 

4. nap

Tegnap kicsit későre sikeredett az éjszakai sátorállítás, de legalább sütöttünk egy kis kolbászt, aminek nagyrészét elraktam reggelre... Elég fáradtak voltunk ahhoz, hogy a mellettünk futó főút zaja egyáltalán ne zavarja az álmunkat... Mindenesetre hajnalba olyan csörömpölésre ébredtem, hogy még legalább 10 percig kellett azon méláznom, hogy ez az embertelen zaj vajon a valóságból vagy csak az állomvilágból halladszik át..? A zaj embertelen volta miatt elég sokáig kellett győzködnöm magam affelől, hogy ez biz csak valami nem evilági forrásból fakadhat. De bizony egyre inkább kénytelen voltam tudatosítani magamba, hogy az zaj forrása bizony itt matat a sátrak környékén. Jól összeszartam magam, még Bocihoz sem mertem átszólni - ezzel is felhíva magamra a "támadók" figyelmét... persze mondanom sem kell, hogy a szomszédba is némaság költözött...

 

 

Aztán kicsit kitisztult aggyal próbáltam a zajt beazonosítani - nem volt egyszerű. A városi élethez szokott agyam csak nehezen azonosította be a rég hallott kaszálás típikus hangjait... - bár én nem emlékszem rá, hogy munka közbe kalapáltuk is volna valaha is a vágó eszközt... Szóval kaszálnak... A fenébe... csak kijöttek a gazdáék - lesz itt kapsz. Még szerencse, hogy tényleg nagyon kulturáltan és tényleg nagyon szerényen táboroztunk.

Hát nem húzhatjuk a végtelenségig - csak ki kéne kászálódni. Nagy nehezen kimászom az amúgy igen kicsi sátramból, a zajomon felbátorodva Boci is előmerészkedik. Látjuk, hogy tőlünk kb. 20 m-re két megtermett ember szorgossan vágja a fűvet (bezzeg a kaszát fenni, vagy kalapálni valahogy mindig csak a sátrak mellett kellett nekik.. ;)). Köszönök nekik - mondom Bocinak és kicsit félszegen, de azért határozottan elindulok az emberek felé... No, problem..? - próbálkozom... No... No... - Yugoslav? Kérdik... Magyarok - mondom így egyszerűen. Valahogy nem veszi be a lelkem ezt a hugarian-t... Én nem hungarian vagyok és Hungary-ba lakok, hanem magyar és Magyarországon... Na, mindegy - ha nem értik, majd tovább törjük a nemzetközi ákombákom nyelvet... ;) Mi is magyarok vagyunk... - mondja a fiatalabb... Na, így indult egy kb. egy órás beszélgetés - úgy látszik, hogy elértük a magyarlakta terület legszélét. Öröm volt füleinknek újra magyar szót hallani. Két nagyon jó embert ismertünk meg itt a kis kaszálónál - a végén mondták, hogy ha jövőre is jönnénk, nyugodtan táborozzunk újra ott, és akár almát is ehetünk. :))

Mindenesetre az idő sűrgetett - pakoltunk és mentünk.

Visszamentünk a városba, mert a térkép tanulmányozása után úgy vettük észre, hogy ott nyílik keletre egy rövid aszfaltos bevezető után egy kicsit murvásabb összekötő út is - csak az openmap-ről letöltött térképen igen gyéren voltak jelölve erre (is) az útak, így példálu bizonytalan volt, hogy vajon a Maroson úszva, komppal, vagy hídon fogunk átkelni. A gyér forgalmat látva, kezdtük biztosra venni, hogy úszás lesz belőle - ezért is örültünk meg nagyon, amikor feltünt előttünk egy híd... Eleinte aszfalton - majd kellemes hegyháti földes utakon nagyon jól haladtunk. Szép időnk volt - a fűves utakon még a porra sem volt okunk panaszkodni.

Valahol Tarnava Mica előtt, egy nagyon apró kis falu temetőjénél megreggeliztünk, közbe megnéztük az igen apró, elhanyagolt, öreg temetőt - magyar neveket kerestünk, de csak románokat találtunk. Nem volt túl sok kereszt - alig pár tucat. Ami meglepő volt az az, hogy találtunk közte 2011-est is - tehát ez egy élő, működő közösség végső nyughelyje volt. Lefotóztam a Jézus keresztet, amelyen a látható szimbólumokat nem sikerült megfejtenünk, de majd neketek jobban fog menni...

Pár kilométer hegyháti nézelődős csapatás után megjelent előttünk egy viharverte, valamikor jobb időket látott, nagy ipari város emlékét őrző település képe... Ez Tarnava - olvastam le a GPS-ről. Gondolom itt is volt olyan kor, amikor az uralmon lévők eldöntötték, hogy ez bizony a vas és az acél országa, aztán a nyers valóság által pár év alatt letaglózva, a felépített ipari negyed szépen az enyészet útjára lépett. Olyan volt a kép, mint ha egy légitámadás után marad volna hátra. Lepusztult, ablaktalan - vagyis kivert ablakú tömbházak, félig ledőlt ipari építmények - mindenhol az elmúlás a nem törödömség jelei. Kikapcsolt motorokkal gurultuk be a városba. Egy nagyonroma utcácskába gurultunk be - már kicsit bántuk, hogy nem dübörögnek alattunk a lóerők, egy kis biztonság érzetett adott volna. Mindenesetre barátságosan integettünk a helybeleknek és próbáltunk jópofát fágni az egészhez. Aztán csak beindítottuk a motorokat - erre a zajra megelevenedtek a lepusztult falak - mindenhonnan kíváncsi emberek jöttek elő. A legelképesztőbb helyekről is élénk tekinetek követték a nyomunkat. Még, hogy kihalt és lakatlan...

Végre kiértünk az aszfaltra. Eleinte kicsit csodálkoztunk az amúgy jó minőségű aszfalt közepén burjánzó bokrok láttan, de közelebb érve láttuk, hogy az ellopott, hiányzó csatorna fedelek (nem)létére igyekeztek így felhívni az óvatlan utazó figyelmét. Utólag is köszönet érte, mert amúgy lehet, hogy egyikbe-másikba beltört volna a kerekünk... Szép lassan normalizálódott a helyzet. A város központban megálltunk egy fornetti árusnál, vettünk valami kis meleget - hadd hízon a magyar.

Innen a gyorsabb haladás érdekében aszfalton közelítettük meg Boci nagyszüleinek faluját, ahol is határozott szándékunk volt a rokon sírok meglátogatás, fellelése. Ennek időigényessége miatt most inkább kicsit belehomorítottunk. És meg sem álltunk Makfalváig (Ghindari). Itt Boci idegenvezetésével eltöltöttünk egy pár órát az emlékei ösvényén lavírozva - sok ifjúkori élménye kelt újra életre. Néhol meglepődve tapasztalta, hogy az elmúlt 20-30 évbe, hogy összementek a dologok... ;) A sírok megtalálása nem volt egyszerű feladat, a rokonok útbaigazításai alapján próbáltuk szűkíteni az átnézendő területet, de még így is ráment egy bő óránk... Közbe megtanultam, hogy Makfalva Dózsa György szülő faluja (ennek kicsit utána olvastam itthon és kiderült, hogy ez így nem igaz - de az tény, hogy Dózsa György itt telepedett le és itt is temették el - a piszokul elhagyagolt síremlékét meg is néztük...), hogy a szomszéd település (Kis Bacon) nagy embere volt Benedek Elek, akivel Boci családja személyes kapcsolatot is ápolt... Láttam a forrást, ahonnan a vízet hordták, kis küküllőt, ahol fürödtek stb... stb...

Innen most már offroad folytattuk utunkat. Rengeteg eldugott hegyi útat megjártunk, sok-sok saras vízátfolyáson keményen megküzdöttünk a minket elnyelni akaró mélységekkel. Alapvetően jól haladtunk. Ocna de Sus (Felsősófalva - csak megjegyzem, hogy itt tanultam meg, hogy sus=felső, jos=alsó) településén megálltunk, vettünk egy negyed görögdinnyít és jól befaltuk.

Ismét jó minőségű erdei murvás utakon haladtunk tovább, kellemes tempóba - szép fenyőerdők között. Néha szinte sütött az örökzöldek sötétségébe borult tájon a medvék jelenléte... Egy-egy nagyobb vadmálnásnál, szedresnél azér mégis megálltunk, szedegettük, eszegettünk, pihengettünk... Megcsodáltunk egy faszénégetőt is munka közbe - innen már a nagy autók által jobban kitaposott úton folytattuk száguldásunkat. Rengeteg terepezés után értük el az izvarói víztározót, ahol Boci megmártotta hab testét - én meg egy jót ejtőztem a parton. Összefutottunk egy magyar csopperes társasággal is... Itt is mindenki magyarul beszélt - leszámítva az ingyen strandot kihasználó német turistákat... Amúgy csak ajánlani tudom mindenkinek ezt a helyet - nagyon szép és alig volt valaki, és ingyenes!

Most már csak pár kilométer aszfalt választott elminket az aznapi végcéltól: Izvarótól (Ivó), ahol Boci egyszer már eltöltött egy két hetes endurós hétvégét - tehát kellő helyismerettel rendelkezett. Így például azt is tudta, hogy mielőtt bevetnénk magunkat a hegyek közé, megéri kicsit lentebb gurulva, Zeteváralján tankolnunk... Ezt tettük.

Reménykedtünk, hogy az előző túra alkalmával megismert panzióba tölthetjük az éjszakát, de sajnos teltházra hivatkozva utcára kerültünk. Volt itt egy ház, ahol Boci egyik ismerős gyerekeskedett - és már csak látogatóba jár néha vissza. Megpróbáltuk telefonon elérni a tulajt (Csaba), de nem sikerült. Végül a házfelügyeletére felkért családdal elbeszélgetve, az ő szénás pajtájukban kaptunk éjszakára szállást. Hiába - ez már medvelakta vidék, nem árt az óvatosság.

S friss szénába jól bevackoltuk magunkat, a mellettünk lévő disznóól sem tudta elnyomni a szállásunk nyújtotta nosztalgikus érzéseinket... ej be sok regénybe olvastuk, hogy a vendég megszállt a pajtába... Hát most mi is vendégek voltunk. Hibátlan volt a szállás. Sokat beszélgettünk a szállásadóval, fiával, vejével, onokával, kiskutyával... de a legtöbbet a tatával - aki nem mulasztott el minket is megkínálni a kedvenc pálinkájából, hogy "ne csak én egyedül legyek részeg" felszólítással. Közben érdekes történetekkel szórakoztatott minket, amik közül nem hiányozhattak a medvés sztorik sem. Hallott és megélt medvés történetek jöttek - ej, be jól esett a pajtában aludni...

 

A negyedik nap alatt megtett nyomvonal: Aiud-Izvoare (Ivó)

távolság: ez az adat elveszett, de majd meg lesz, megtett távolság: 257 km, légvonalban: 135 km,  idő: 12:13

A negyedik nap készült összes kép:

 

 

---

 

 

5. nap

A zamatos széna illata sem tudott tartósan az ágyhoz láncolni bennünket... - hajnali 6 körül úgy pattantúnk ki a kényelmes fekhelyeinkről, mint akiknek valami fontos dolga lenne. A sátorbontást megúszva, nagyon gyorsan haladtunk a pakolással. Megköszöntük a házigazdának a vendéglátást és még a sarkiközért nyitása előtt célbavettük az előttünk tornyosodó Hargita csúcsait.Botond arcáról sütött a csalódottság, amikor a frissen húzott aszfalton kezdtek el zenélni a krossz gumi bütykei... Ezt is kiaszfaltozták... amikor utoljára járt erre, akkor öklömnyi kövekből állt még csak a burkolat. Mindenesetre nem volt túl sok ideje a melankóliára, mert a lakott részeket elhagyve bizony a friss aszfaltot  újra felváltotta a kőtenger, de immár nem öklömnyi, hanem fejnyi darabokkal megszórva. A két kis dr őrült virtustáncot járt az úton miközben egyre közelebb kerültünk a csúcson kezdődő sípályáig...

A túrista térkép egy-két jelzett út indulását is jelezte a hegytetőről, de ezek olyan meredek sziklafallal kezdődtek, hogy gyalog is csak négykézláb lehetett volna rájuk felkapaszkodni - így mi a jól kitaposott nyomon maradtunk. Ez kényelmes szerpentínbe vitte le a kikapcsolt motorokkal guruló vándorokat az alattunk elterülő falvakba... Közben lépten-nyomon útkarbantartókkal találkoztunk - bizony ezt az ormot is menthetetlenül maga alá fogja gyűrni a civilizáció. Boci nehezen tudta elviselni, amikor pl. egy rakodó teherautó állta el az útját - pár perces várakozás után az út mellett futó vízes árokba ugratott a kis dr-rel és úgy kerülte ki az amúgy békésen várakozókat és az útakadályt. Kénytelen voltam követni... az árokban kerékagyig állt az esővíz és alatta bizonytalan eredetű talaj próbálta maradásra bírni a kisdokit, de ugye őt sem olyan otthonülő fából faragták - úgy ugrott ki az árokból, hogy még a helyi munkások tetszését is elnyerte... ;)

Így gurultunk be Vláhitára (Szenteegyháza), ahol egy kicsit eltévelyedtünk, de ennek örömére legalább jól bereggeliztünk... :)) Innen egy gyengébb forgalmú aszfaltos úton gurultunk át Csíkszeredára (Mercurea Ciuc). Majd valami istenien szép hegyi ösvényeken leterepeztünk majdnem Focsáni-ig - talán ez volt a leghosszabb egybefüggő terepszakaszunk.

Előbb egy kis tájékozódási probléma miatt a jól kitaposott murvás csapás helyett egy kb. 150m-rel magasabban futó gyalogösvényre sikerült vezetnem magunkat. A csak kevés növényzettel büszkélkedhető hegyoldalban elég jól tudtunk oldalirányba araszolgatni, csak néha-néha rebbentünk össze az alattunk tátongó meredekség láttán... aztán szép óvatosan leoldalaztunk és amikor már azt hittük, hogy lent vagyunk, akkor vettük észre a köztünk és a murva közt húzódó kerítést. Amikorra sikerült a kerítést lekövetve rátérnünk a murvára, addigra az már olyan irányba kanyarodott ami nem volt összeegyeztethető a mi szándékainkkal, így gondolom senki sem lepődik meg azon, hogy kb. fél óra múlva egy fakihordók által az erdőbe vájt keskeny, írgalmatlanul meredek feljárón találtuk magunkat. Férfiasan gyűrtük magunk alá a métereket, egészen addig, amíg el nem értük a favágóg által látogatott legtávolabbi pontot is... Itt sajnos kénytelenek voltunk belátni, hogy a mi kis egykezes fűrészünk kevés lesz az új nyomvonal létrehozásához - visszafordultunk.

Szerencsénkre felfelé tőrve az összes kereszteződésben mindig a felfelő forduló ágat választottuk, mert ugye, ha már lúd... ;) Így aztán lefelé tartva volt egy-két nyitott alternatíva előttünk. Amúgy az inteligenciánra is jellemző, hogy elég hamar rájöttünk, hogy bizony a kivágott fákat nem főlfelé szokták a rakodó helyre húzni, hanem lefelé... és ugye a rakodó helyről meg el is kell szállítani... stb... stb... Szóval most már a kényelmesebb leszálló ágakat követve pikk-pakk ráakadtunk a faszállítól jól kitaposott nyomára. Ezen haladtunk pár tucat kilométert. Majd a völgyekbe futó "fő" útakat követve kifejezetten jól haladtunk. Csak néha-néha kellett egy-egy hegyhátat meghódítanunk, hogy a következő völgykatlanba húzódó murvásabb főúton ismét jót tudjunk csapatni.

Kellemes helyeken, kellemes időben - duruzsuló motorokkal... ej be visszamennék... Egy rövid ebéd, egy kis málnázás... egy patak felett átívelő ingoványos híd megcsodálása után az eddig fantasztikusan széles, jól kijárt utunk egyre keskenyebbé vált. A GPS alapján irányba vagyunk és jól haladunk... de amikor a murvát felváltotta egy patakmeder, na ekkor egy kicsit elgondolkodtunk. Nem túl sokat - épp csak egy hangyányit és már téptünk is felfelé a kellemes hangulatú kis patakban. Nem volt túl meredek, nem volt túl sziklás és a víze is csak épp arra volt elég, hogy átáztassa a csízmánkat... Persze ahogy fentebb-fetebb jutottunk úgy lett egyre keskenyebb és vadabb. Végül kb. 800 m után csak összeült a kupaktanács és úgy döntött, hogy inkább vissza. Lefelé sokkal rosszabb volt - egészen elfáradt a csuklónk mikorra leértünk az aljába.

Pár száz métert visszafelé menve a nyomunkat találtunk egy olyan feljárót, amelyet már benőt a fű. Ebből arra a következtetésre jutottunk, hogy ez biztos, hogy nem a favákóg által kitaposott ideiglenes kis utacska akar lenni - mert ugye, akkor a többi úthoz hasonlóan rajta is lennének friss keréknyomok. Rá sem bagóztunk a meredekségére - uccu neki! Nagyon ütős és meglepően hosszú csapatás következett - minden kanyar után az előzőnél egy kicsit még szopatósabb érszre leltünk... De minden jó véget ér - ez a feljáró is elfogyott és bizony egy régi erdőírtásnál lomha ívbe visszafordult - elkezdtünk szinte az előző irányunkkal szembe haladni.

Na, mondom szépen vagyunk - felküzdöttük magunkat a hegyre csak azért, hogy leguruljunk... Sejtésemet meg akartam osztani Bocival is, így leállítottam a kisdokit és bevártam... Nem sokára meg is jelent felettem, de mielőtt bármit mondhattam volna, valós pánikkal a hangjába órdította: "Medve, medve... ott meg át előtted!!" Megpróbáltam nem összecsinálni magam, guvadó szemekkel lestem az utat előttem, de bizony azon nem akart átmenni senki... "Hol?? Gyere mutasd meg!!".... Majd hülye leszek lemenni hozzád, ott megyát előtted a páfrányosba... Ja, hogy nem az úton át... az más. Most már a teljes előttem lévő területre koncentráltam de nem sikerült felfedeznem semmit. Közben Boci is legurult hozzám.... "Hú, ez kurva nagy volt... felállt a két lábára - hihetetlenül nagy volt... felénk nézett, szimatolt, majd a páfrányoson át elcammogot..." Én azért nem láthattam, mert a jelzett irányba épp három hatalmas fatörzse akadályozta a kilátást... Mondanom sem kell, hogy milyen tempóba tettük meg a visszafelé vezető útat... és gondolom azt sem kell részleteznem, hogy nem kerestünk több átjárót a hegyen. Visszamentünk a jól kitaposott nyomra és azon át hagytuk el a területet. Pikk-pakk el is értük a Milcov folyó szabályozatlan medrét... ennek a partján már akár aszfaltosnak is nevezhetnénk az út burkolatát, ha lépten nyomon és véletlenszerűen nem szabdalta volna egy-egy árok, burkolatlan szakasz... szegény kerekek kaptak rendesen. Közben az idő múlásával mi is elkezdtünk sátor hely után nézni, de a nagyon sziklás terület sehol nem kecsegtett egy talapalatnyi gyepes tisztással sem. Több reménytelen próbálkozás után úgy döntöttünk, hogy megpróbálunk minél hamarabb túl lendülni ezen a vidéken és valahol az alföld síkabb területein keresünk majd szállást... Hát nem mondom, hogy ez olyan egyszerű volt.

 

Ránk sötétedett és mi még sehol sem jártunk. Kiderült, hogy a kisdokimnak valahogy sikerült addig-addig alakítgattam a szivargyújtó töltőjét és a kilométeróra világítását, hogy közben valahogy sikerült a tompítottamat teljesen működés képtelenné tennem. Így aztán végig országutival mentem - mindenki legnagyobb örömére. A sziklás szerpentines offroad szakasz nem lopta be magát a szívünkbe... teljesen kikészültek a csukóink. Románia közlekedésére jellemző, hogy a mellékutakon szinte semmilyen útbaigazító tábla nincs kirakva, vagy ha van is, akkor olyan kis semmit mondó felíratokkal próbálják tájékoztani az utazót, hogy azok véletlen sem tűnjön ki a mosószer reklám és az eladó ló hírdetések közül... Szóval mondanom sem kell, hogy jópár helyen elvétettük az irányt - szerencsére a gps-t elnézve ezt igen hamar észre is vettük, de azért így is elég sokat kellett geringenünk.

Nereju Mic-nél például kétszer is végig mentünk a főúton keresve a Focsani felé vivő utat, de sehogy sem sikerült rálelnünk, végül egy behajtani tilos táblával ellátott murvásra mondtuk azt, hogy mese nincs - még ez állt leginkább irányba. Behajtottunk - pár száz méter után megkérdeztünk egy helyi sárácot, hogy jó uton vagyunk-e Focsani felé. Mire ő bőszen bologatott és mutatta, hogy mindig csak egyenesen... És mi mentünk is mindig csak egyenesen... persze... egyenesen... de kilométerenként mindig volt egy-egy útkereszteződés ahol sikeresen elbizonytalanodhattunk, hogy vajon jobbra vagy balra egyenesebb-e az út?? Hatalmas mázlink volt - mindig sikerült a helyes irány mellett dönteni - ettől függetlenül már kifejezetten sötétbe futottunk be Odobestibe, ahol nem túl őszinte mosollyal álltunk meg a minket leintő rendőrnek... Do you spek english? - kérdi... Egy frászt beszélünk mi bár mit is... Átadom a forgalmit és köben bőszen keresem a személyimet... - lehet, hogy otthon hagytam. Honda good? - kérdi... Na, itt se lesz gond - ha forgalmimból ennyit sikerült kiderítenie... ;) Kicsit még el nemzetközizünk a hegyekről, a motorokról, majd kérdi, hogy hova tartunk... Mondjuk, hogy Focsaniba - ezt nem érti, de mutatja, hogy ha előre megyünk, akkor Maraseti, ha jobbra, akkor Fokszánba jutunk... Ekkor kezdett bennünk lecsapódni, hogy lehet, hogy Focsani = Fokszán??? Hiába - hülye magyar nem érti a cs-t... :))

Megköszöntük az útbaigazítást és megnyugodva folytatjuk az utunkat a most már ismert irányba. Focsanin úgy megyünk át, hogy még csak nem is lassítottunk - bár egy gyorsforgalmi út kicsit zavarba hozott minket - ld. track... de végül sikerült a GPS szerint kicsit lakatlanabb területek felé venni az irányt.

Boci az utolsókat rugja, már akárhol hajlandó lenne elaludni. Végső elkeseredésében azt javasolja, hogy egy kukaricatáblába vessük be magunkat és ott tapossunk le két sátornyi helyet... Erre én nem vagyok vevő - soha nem tennék szándékosan kárt más munkájába... kicsit kedvtelenül faljuk a kilométereket - a lakott részek csak nem akarnak eltűnni. Végül az utunkba eső első földsuton dobuk egy balost - azon egy jobbost, majd megint egy balist és egy kellemes hereföld úttól legtávolabbi sarkába állítjuk fel a sátrakat. Tevékenyésgünket a telt arccal mosolygó Hold is végig nézni - már 22 óra is elmúlt, amikor végre állomra hajtjuk a fejünket - a riasztóval nem foglalkozunk. Erre már csak nincs medve. ;)

---

6. nap

Hát ez a nap is jól kezdődött... már-már a nap is kisütött, mikorra sikerült fel kellnünk... kicsit megfáradtunk a tegnapi naptól - főleg az aszfaltos vége tett be egy kicsit. Abba maradtunk, hogy az alföldi szakaszokon megpróbálunk minél hamarabb túl lenni - akár még úgyis, hogy eldugott kis aszaltos részeket is beiktatunk... bár azért bízakodtunk is, mert az egyik (talán az utolsó) magyarlakta faluban a helyi közértnél azt mondták, hogy az alföldi szakasznak is van egy dobos része - és mi épp arra tartottunk.

Most, hogy eldöntöttük, hogy nem zárkózunk el az aszfalttól sem - azonnal vissza is térünk Gologanuba és ott az első murvás úton át kezdtük megközelíteni az előttünk álló következő-következő-következő települést. Nem tudom, hogy mondtam-e már - ha igen, akkor se baj, hiszen tényleg nem árt a nyomatékosítás: szóval a román alföld valami iszonyatosan sík és relatíve kopár. Mi, magyarok nagyon büszkék vagyunk a Hortobágyra - erre biztos, hogy minden okunk meg is van... de ha valaki a hortobágynál sokkal-sokkal nagyobb pusztát szeretne látni, az tegyen egy látogatást a román alföldre.

Az eddigi útunk során végig számíthattunk arra (és ezt ki is használtuk), hogy kerestünk egy-egy útmenti gyümölcsfát és arról fogyasztottunk. Az alföldre érve nem, hogy gyümölcsfát nem találtunk, de semmilyen árnyékot adó fára nem akadtunk néha több száz kilométeren keresztül... hihetetlen kopárság és pusztaság fogadott minket. Így aztán gondolom senki nem csodálkozik azon, hogy ezek az alföldi csapatások nem túl sok nyomot hagytak bennünk... Eleinte igyekeztem legalább kitaposott úton maradni, hogy ha majd elküldöm a bejárt trackjeinket az openmaps-nak, akkor legyen neki haszna - de néha csak úgy toronyiránt mentünk a füves pusztákon a távoli falvak irányába. Persze ebéli szándékunkat lépten nyomon keresztbe akarta húzni egy-két elénk ásott csatorna vagy vízátvezető, de a szárazság miatt hiába tátogattán ránk kiszáradt szájukat - szinte lassítás nélkül mentünk át valamennyin.

Braila előtt már hosszabb aszfaltot is bevállaltunk, mert lényegében nem éreztük, hogy az "offroad"-dal itt bármilyen előnnyel is járni - hiszen a legrövidebb út bizony itt a burkolt út lett... Szép lassan csorogtunk be a kompátkelőhöz, amit gps-em simán hídnak jelölt - még szerencse, hogy a szememnek jobban hittem és lassítottam. Egy kifejezetten nagy és elégé üresnek tűnő kompra tereltek fel bennünket. Három keményen gesztikuláló, a saját fontosságával totál tisztába lévő embeke mutogatta el, hogy ki hová parkoljon - többeknek felhívva a figyelmét az amúgy igyekvő autósok figyelmét a vezetéstechnikai ismereteik hiányosságára... ;) Talán épp ezért volt meglepő, hogy kb. 20 perc alatt teljesen megtelt a kocsiknak fenntartott felület - olyannyira, hogy a végén már az autók legurulását gátló kis oldalkorlátot sem sikerült a helyére tólniúk - így aztán az utolsó Dácia segge végig lelógott a hajóról.

Amúgy a Duna itt már tényleg elég széles volt, és néhol már tengerjáró hajók is fel-fel tűntek a láthatáron. A folyó közepéről már tisztán lehetett látni, hogy a híd hiányát hihetetlen sűrű és változatos kompjárattól pótolják az itteniek. Amúgy egy motor és egy fő átkeléséért 10 lejt kellett fizetnünk... A túlsó oldalon már sokkal gördülékenyebb volt a kiszállás - még a komp közepén magát megmakacsoló kis röno árúszállító sem nagyon akadályozták ebben a többieket - vagyis minket biztos, hogy nem. ;)

Innen már végig aszfalton mentünk a tengerig. Csak egy-egy érdekesebb látnivalóért tértünk le néha-néha egy kis időre. Így például a szélerőművek hatalmas építményeit csodáltuk meg, majd egy várat közelítettünk meg toronyiránt...

De végül menthetetlenül elértük a Fekete-tenger szárazföld felé eső nyúlványait. Köztudottan vízundorom van - a legrosszabb nyári élményem az lenne, ha az Adrián kellene eltöltenem az egészet... szóval ne csodálkozzon senki azon, hogy nekem ez a dolog ügy különösebben semmit nem jelentett. Ott voltam - nagy volt és nedves... homokos... pfujjj...

Szerencsére találtunk egy olyan szakaszt, ahová motorokkal is lelehetett menni és mivel elég messze volt a lakott részektől, így azzal sem zavartunk senkit, hogy motorkkal is belementünk a vízbe. Na, ez már tetszett... :)) Lehet, hogy az Adriára is le kellene vinni a kisdokit? ;))

Maximum két órát töltöttünk itt - Boci látva kitörő lelkesedésemet nem állt ellen annak, hogy a nap hátralévő részét ne a parton napozgatva, hanem inkább a hegyek felé haladva töltsük el. Így már száguldottunk is visszafelé. Mivel megegyeztünk abba, hogy az aszfaltos rész senkinek sem jött be - így a délutáni szakaszt megpróbáltuk egészen a Dunáig terepen teljesíteni.

Tök mázlink volt - hihetetlenül jó helyeket sikerült fellelnünk. Még a középre beígért dombos részt is megtaláltuk, ahol például nagy figyelmet vívtunk ki magunknak akkor, amikor is az egyik faluból épp a legeldugodtabb mellékutcáján távozva (keresendő a következő offroad szakaszt) egyszercsak a helyi focipálya jelent meg előttünk, ahol pont egy tét meccset játszottak. Ott volt a falu apraja nagyja és a kb. a megye összes rendőre is szépen beöltözve... Gondolkodás - és leginkább lassítás - nélkül hajtottam be a nézők és a focisták/pálya közé, majd őket alig elhagyva meredeken nekifordulva a meredek domboldalnak, kikerülve az útat lezáró sorompót - mentünk tovább. Boci mesélte, hogy nagyobb volt a sikerünk, mint a mecsnek... ;)

A sorompó után egy nagyon kellemes, iszonyatosan motorozható, ideális endurós szakasz következett. Valami istenit motoroztunk. Már nagyon ránkfért az előző sivárság után. Boci szerint néha sikerült elérni a versenytempót is... ami alapvetően nem nekünk volt köszönhető, hanem a hihetetlenül ideális terepnek. Egyszerűen száguldásra sarkalta az embert. Még az sem zavart különösebben, hogy a sok-sok kanyar miatt volt olyan, hogy 20-30 km megtétel után is csak 1-2 km-rel kerültünk légvonalban közelebb a célunkhoz.

De azért 2-3 óra miatt az endurós énünket kezdte legyűrni a túrázó... így aztán egyre inkább kezdtünk ragaszkodni a légvonalbeli irányhoz. És láss csodát - újra alföldi részek jöttek, de most már volt egy-két dombhát tarkításként. Élveztük. Még az összekötő egyeneseket is. Nagyon jól haladtunk.

Boci el sem akarta hinni, hogy amikor végül kénytelenek voltuk kimenni aszfaltra, akkor már csak kb. 5 km-re voltunk a Dunától. Ezt megünnepelendő betértünk az első útmenti kajáldába és úgy döntöttünk, hogy eszünk valami finom húslevest. Az, hogy a leves - azt felismertük az étlapon, de vajon melyik lesz a hús?? Arra gondoltunk, hogy valószínűleg a legdrágább - így azt rendeltünk. Mondanom sem kell, hogy mekkorát koppant az álunk, amikor is kihozták a hallevest. Alapvetően egyikönk sem zárkózik el a haltól, de szegediek lévén van egy minimális elvárásunk a folyami ételekkel kapcsolatban... na, erről jobb nem mondani semmit. Én ilyen íztelen valamit még életemben nem ettem. És ezért képes voltam 12 lejt kifizetni... ej-ej-ej... számomra ez volt a túra legrosszabb élménye. ;)

Pikk-pakk túl voltunk rajta - már száguldottunk is a Duna felé. Számítottunk a sorbaállásra, a kompra. Így aztán nagyon kellemes meglepetés volt, amikor feltünt előttünk egy beton híd... Fejlődünk. Aztán csak megtorpantunk. Ugyanis a hídra való felhajtás előtt olyan kapuk álltak, mint régebben nálunk az autópályáknál - megtanulmányoztuk a kiírásokat. Az út maga nem, de a híd fizetős. Motoronként 5 lej (tudom, hogy ron, de itt is mindenki lejnek mondja...). Előkészítettük, odacsorogtunk, perkáltunk, sorompó fel - go.

A híd után hiába akartunk letérni az aszfaltról, erős, magas szalagkorlátok közé szorultunk. Még legalább 5-6 km-t meg kellett tennünk ahhoz, hogy sikerüljön oldalra kitörnünk. Mivel már kezdtünk a nap végéhez közelíteni és amúgy is túl teljesítettük már a mai napot - árkus szemekkel böngésztük a környéket, ideális sátorhely után kutatva. De bizony a Duna innenső oldalán újra a kietlen pusztaságok világa köszöntött ránk. Úgy döntöttünk, hogy mivel jobban nem sikerült felfedeznünk, így letérve az útról bemegyünk a pusztába pár kilométert és annak a közepén töltjük az éjszakát. Ez az 5let nekem annyira azért nem tetszett - így próbáltam a gps térképek tanulmányozásával valami jobb helyet keresni, így fedeztem fel, hogy utunk nem sokára ismét a Duna partja felé fog kanyarodni. Mi lenne, ha ott keresnénk éjszakai helyet. Boci vevő volt a vízes 5letre - bár nem igen akarta elhinni, hogy ma még el is fogunk jutni odáig. Benne még elevenen élt Focsani körynéki éjszakába nyúló szállás keresés emléke...

Mindenesetre dícséretére elgyen mondva, hogy egyre gyorsuló tempóval tette magáévá a dunaparti szállás gondolatát. A töltésen való pár kilométeres kanyargás után már épp kezdtem feladni, hogy itt vízet találjunk, amikor is Boci az élre törve (talán a szagok után??) és egy nyárfasoron áttörve egyszercsak, mint akit a föld nyel el, eltűnik a szemem elől. Megyek utána és lőn világosság - egy nagyon meredek parton leereszkedve már is itt terül el előttünk egy nagy-nagy folyó. A parton leesve sajnos csak maximum 3-4 használható keskeny használható sáv marad a vízig. Itt kerestük meg a legkevésbé lejtőst - ez lesz a sátorhely. Vita nincs. A hely szép, hangulatos és kifejezetten csendes. Mosolyogva pakoltunk le a motorról. Nagyon klassz szállás helyet találtunk.

A Dunán közben jöttek-mentek a különböző hajók... az egyik nagy uszájt már percek óta hallodtuk, elég lassan közeledett - sőt a fedélzeti reflektorával még szemügyre is vette a fejünk felett húzódó partot... Majd lassított és lassított, végül lánccsörgésre lettünk figyelmesek (ekkor már a szunyogok miatt ki-ki a saját sátrába próbált elaludni), szóval lánccsörgés, csobbanás... Ez bizony lehorgonyzott. Nem baj - legalább leállítja a nagy motorjait... Leállította... de már be is indított egy kisebb, de iszonyatosan agresszív hangú valamit... Vagy szivattyú, vagy generátor... csak leállítják.... de nem. Egész éjjel dübörgött a füleinkbe a gépezet.

Nekem ez nem okozott különösebben nagyon gondot - három ordító gyerek mellett is bármikor képes vagyok elaludni... nem is meri az asszony rám bízni a gyerekek felügyeletét... na, de Bocinak teljesen elment az életkedve. Ha nem lett volna sötét és kicsit kevesebb lett volna kint a szúnyog - biztos, hogy átköltözik egy csendesebb helyre. Reggel azt mondta, hogy csak úgy sikerült elaludnia, hogy azt kezdte el bemagyarázni magának, hogy egy kellemes hajó kiránduláson vesz részt valahol az óceánon, ő és a családja... jól érzik magunkat és közben csak dohognak a hajó motorok... falják a tengeri mérföldeket... ;))

 

 

7. nap

8. nap

9. nap

10. nap

{galler2y}stories/enduro/2011-08-09-19/10nap{/gallery}

---

Videók:

Rövid összefoglaló videó:

 

A teljes videó: